A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István kalmával szintén takarmánytök volt a „főtakarmány". Ha ilyenkor jött egy háromnapos eső, a lovak háromnapos kényszerpihenője, gondatlan gazdánál bekövetkezett az „ünnepi betegsíg vagy vérzavar" (bénulásos izomfestékvizelés - myoglobinuria paralytica). Két-három napos munkaszünet alatt az abrakadagot le kell venni a lovaktól, és napközben jártatni kell őket, ez esetben nem fog bekövetkezni az ünnepi betegség. Mondták még erre a betegségre azt is, hogy „megzabált a lú". Télidőben főleg „ballaszt takarmányok vótak a lovak étrendjin; árpa- és zabszalma, búzapelyva-törek és takarmányrípa", leveles kukoricaszár. Orosházán az a mondás járta, hogy a „gazda szemitűl fínyesedik a ló szőre", illetve „a ló rávallott a gazdájára". Hajnali etetés idején „pucolta" a gazda lovat s „vakarással kezdte". A ,lóvakaróval" nagyjából eltávolította a port, piszkot és a ló szőre egyúttal lesimult. A „csutakoláshoz" már előző este vízben gyengén beáztatott vagy vízzel enyhén bepermetezett hosszúszálú búzaszalmából készítették a „csutakot", úgy hogy a szalmát tenyerénél szélesebbre hajtogatta össze a csutak készítője és a leghosszabb szálakkal körültekerte középütt a csutakot, hogy az széjjel ne essen. Mindkét kezébe vett egy csutakot „az illető" és először az egyikkel felfelé borzolta a ló szőrét, utána a másikkal lesimította, hogy közben „csak úgy puffogott a ló". Majd ezután egyik kezébe a „lóvakarót" a másikba a „lókefét" vette s végig kefélte a lovat. Időnként a kefét végighúzta a vakarón, melyet ezután a földhöz veregetett, mintegy kirázta volna belőle a port egy vonalba: „sorport vert a placcon." Legvégül egy ócska pokrócdarabbal, vagy „ha vót szűrkankódarabbal" letörülgette a lovat. Azért pokrócés szűrkankó darabbal, mert ezek „éles, érdes anyagok lévén törüléskor közé ment a ló szőrinek és végleg megtisztította a portul". A sörényét és farkát is megvakarta a lónak, különösen a sörényét a marnál, mert ott volt a legtöbb por. Majd „sörimbontóval" kibontotta az összegubancolódott sörényt s farkat. Ezek után kefével lesimította. A lovak patáját ritkán kenték be, mert azt tartották, hogy a „patazsírtól" felpuhul és könnyen behasadozik. A csikó patájára különös gondot fordítottak már a választástól kezdve. Ha szükséges volt, akkor „körömszedő fogóval „mekkörműtík". Egy éves korától kezdve a patáját kitakarították „körömtisztító késsel." A csikót csak a teljes betanítás után „vasaltatták" meg kováccsal. A kiscsikót is ápolták már néhány napos korától kezdve. „Vizes csutakkal", kopott lópokróc darabbal letörölgették, vagy csak megkefélgették. Egy éves korában a sörényét, farkát kurtították, hogy majdan „duplájára nőjjön". Erősszájú lónak „feszítőzabiát, szögletes zablát" adtak a szájába, hogy „megtudják fogni". A „gyöngeszájú lónak vigyáztak a szájára, nehogy feltörjön, az ilyennek nem adtak a szájába feszítőzabiát. A lovas gazda napjában háromszor etetett, de nagyobb dologidőben négyszerötször, sőt nyári munkák idején (hordáskor) rakodás közben is „vetett elébük". Az etetést „szálassal kezdte; „tavaszárpaszalmával" (az őszi gabona szalmája „kemény"), ritkábban zabszalmát is adott, szűkös esztendőben pedig még búzaszalmát is. Télen az etetési idők között a „rácsba" kukoricaszárat kaptak. Azért az etetőrácsba, hogy ne tudják széttúrni, illetve kitúrni. Ezután következett a „könnyen emészthető szecska". Azért előnyös a takarmány szecskázása, mert így nem tudják „kiválogatni, s mindet megeszik". Tavaszi munkák idején szénát és árpaszalmát szecskáztak össze. Mindezeket követte a „zöldhere". Később hozzájött a kukorica „fattya" hajtása, „misling" (sűrűn vetett kukorica zölden levágva) árpaszalmával, polyvával törekkel szecskázva. Ebből 438