A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez csak annyit készítettek, amennyi egyszerre elfogyott, a „fonnyadttól bajt kapott a ló". Zabosbükkönyt is adtak a lovaknak szecskázva, ritkábban szálasán. A szecskázás bizonyos fokú takarmányfeltárásnak számított. A „szecskát kassal mérték". Négy lóra egy „nagy kasnyit számítottak", kukoricaszárból ősszel egy lónak „összefogva két-három maroknyit". Ezt a mennyiséget befolyásolta a termés mennyisége. Amennyiben bő termés volt, akkor „nem számolták", egy éjszakára négy ló elé „odalöktek két kéve szárat is". Ősszel és télen, a más vidéken is ismert „páckészítés", majd a feltárt takarmány etetése (takarmányrépa, takarmánytök szeletelve, törekkel polyvával keverve) történt. A szemes abrakot a jászol fenekére rakott polyvára szórták. Kevés szénát is kaptak a lovak, zabbal és morzsolt kukoricával összekeverve. Télen kevesebb abrakot kaptak, kb. egy kg-ot naponta, darabonként. Nyáron inkább szénát kaptak a lovak, „ősz fele tejes kukoricát vetettek elébük", s a tanya körüli legeltetéssel „egészült ki a takarmányozás". A csikók abrakként csak zabot kaptak. Minden etetés után itattak úgy, hogy száraztakarmányra ihatott a ló, de zöldherére, répára és tökre sohasem. Befogás előtt is a vályúhoz vezették a lovakat itatni, de kifogás után csak akkor, ha „már ettek és lehűltek". A kimelegedett lovat előbb „száraz szalmával jól lecsutakolták". A ló nagyon érzékeny az ivóvizére. Szennyezett vízből és másik állat után nem iszik. Rossz időben az istállóban vederből itatták a lovakat. Ha nagyon mohón ivott akkor kézzel vagy a kötőfék végével az „orrára vertek, felkapta a fejit s pihenőt tartott". Egy ló egy veder vizet iszik meg egy ivásra, naponta 50-60 litert. Nyáron, dologidőben többet, télen kevesebbet. A ló egyaránt pihen állva, fekve sőt állva alszik is, közben bólogat s „álmában felnyerít". „Nagy dologidőben többet fekszik, mint áll." A ló „olyan éber, mint a kutya", ha történik valami, rögtön „felneszez".

83 A sárrétudvari gazdák véleménye szerint a lóápolás, gondozás milyensége jelentősen befolyásolja a ló erőnlétét. A lóápolás „igen sok fáradtságot és türelmet igényel". A ló igényli és meg is érzi a feléje irányuló szeretetet, s ezt képes viszonozni is: „Ha meghajja a gazdája hangját, lépésit mán nyerithödörög örömében." A lóápolás nyáron hajnalban két-három órakor, télen négy-öt órakor kezdődött. Legtöbb helyen a gazda vagy legényfia végezte. Módosabb gazda, vagy akinek fia nem volt, „szógát tartott osztán az puculta a lovakat". Amikor a fiatal legények hajnalban felkeltek, kiálltak az „ól" végire s „fűzfakürttel, szarududával dudáltak, hogy kejjík fel a többi legíny is. Az nagy dicsósíg vót, ha valaki elsőnek kelt fel s elsőnek dudált." A lovak megszólítása után mentek csak a lovak közé. Etetés, itatás, „takarmányozás" kitrágyázás közben végezték a lovak „puculását". Minden műveletet a ló nyakánál kezdtek. Elébb vakaróval „végig vakarták az állatot vigyázva, hogy a lábára száradt trágya darabok nehogy ott maradjanak s azokat nehogy durván, figyelmetlenül válaszszák le". Ezután következett a csutakolás. Udvariban „gyepszínábúl" is készítettek csutakot. A máshol már megismert csutakkészítési művelet itt azzal egészülhetett ki, hogy vízzel áztatás helyett a csutaknak szánt szalmát vagy szénát elébb saját maguk „lehugyozták". „Körkörös mozdulatokkal csutakoltak két kezükben egy-egy csutakkal, dörzsöltík a lú szőrit, egyik kezükkel felfele szőr elejibe (ellenibe), másik kezükkel lefele szőr mentibe", mindaddig, míg a ló szőre sima nem lett. Veres B. közlése; GULYÁS-HAJDÚ-SZABÓ 1965. 214-216; Pataki S. közlése. 439