A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István szabály volt. „Mer'ugyi máskípp megijednek, osztán akor megtörtínhet a baj, megugrik a lú, rúg, konyít, harap." Az 1930-as években egy pár lóra számítottak 50 négyszögöl burgondit, vagyis takarmányrépát, fél-egy kh. zabvetést. A zabot a csikó mindig szemesen kapta, de a borjú darálva. Az árpa szemesen mindig „a malacnak ment". Akkoriban egy mázsa búzáért két mázsa tengerit adtak cserébe. A lovat is többnyire tengerivel abrakolták. Ennek bizony hátrányai is voltak, mert így „nem vót kifizetődő a lútartás". A lovak takarmánya volt még a leveles csutkaszár, zabszalma, árpaszalma, törek burgondi répával. Burgondi répát etettek törekkel ősszel-télen. A kovácsok készítettek „praktikus" répaszeletelőt, illetve reszelőt. Este elkészítette a gazda a takarmánykeveréket, a répareszeléket törekkel keverve, az reggelig jól átpuhult, a répa pedig jól beédesítette. A „rosszul ílt, gyengín takarmányozott jószágnak kiváló élesig vót, mert így osztán aránylag kondícióban maradt. Aszályos években feletették az „avast" (tavalyi szalma) is. Mindezeken felül jutott még a lónak „egy jó maríknyi gyepszína, egy-két csű tengeri, meg takarmánytök. Ez utóbbibúi jutott bűvön, amennyit elbírt annyit fogyasztott". Tavasszal munkában kétszeres abrakot kaptak a lovak. A tavaszi szántás, vetés nehéz munka volt s így többnyire „tengeridara" volt abraknak. „Tengeritörískor nyers tengeri szezonja volt, de csak módjával mert könnyen megzabált tűlle a lú." Ilyenkor minden befogáskor egy veder csöves tengerit kaptak a lovak páronként. Ezt az adagot háromszor-négyszer kapták naponta, illetve ahányszor befogták. „Gyengén etetős (rossz étkű, rossz étvágyú) lú hajlamos vót a bezabálásra". Ilyenkor ősszel tengeritöréskor felerősödtek a lovak, „osztán jobban viselték el a telet". Gyomán a Keselyősön nem volt gyepszénája a gazdáknak, a herét (lucernát) meg inkább a sertésnek adták. Egyrészt zölden, másrészt a moslékba szénadara formájában. Az istállóban az ágasra egy kis ládát szereltek fel és ebbe ment zab a csikóknak. Azonkívül mindig talált ezt-azt magának a csikó napközben. A vemhes kanca kapott zabot, „hereszínát", befogták az „utolsó napig". Csődör is volt még elég sok a gazdáknál az „első nagy háború után is". A csődörök fedeztetési idényben kaptak zabot, búzát abraknak. „Egy hágatásír nyolcvan kila tengeri járt." Jól jártak vele a csődörös gazdák. 1920 után aztán megszigorították a csődörtartást, és saját csődöre csak annak lehetett, akinek a csődöre nyilvántartásba volt véve a méntelepen. Ugyaninnen volt aztán engedélye mások kancáinak fedeztetésére is. A csődörös gazdák minden hágatás után fedeztetési jegyet adtak ki. Hivatalosan csak hetven darab kancát hágathatott be egy csődör, de „sokszor bejött száznegyven is".

81 Udvari Antal Gyomán 20 kh-on gazdálkodott, és felesbérletet is vállalt. Ősszel a „kemény betakarítási munkák után" gyengébb takarmányt kaptak a lovak. A pelyvát és töreket valószínűleg minden gazdánál a lovakkal etették fel. „Pácot" készítettek ezekből már a következő etetés előtt. A reggeli adagot este, az esti adagot reggel állították össze. A takarmányrépát (burgondi répa), takarmánytököt (disznótök) leszeletelve összekeverték a törekkel, pelyvával, és az így megpuhult a következő etetésig. Nem sértette fel a ló száját. „Jobb helyeken egy kis hereszínát kapott, hagy törülje ki a száját a törek után. Na meg kapott minden lú fejenkint egykét csű tengerit is meg még egy kis abrakot." Ez utóbbit itatás előtt vagy itatás után. 81 Nagy A. közlése. 436