A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez Takarmánytököt csak magvalva adtak a lónak, mert „magvastúl adva megzavarta a vírit." Ha egy hónapi állás után befogták a lovat télen - és ezt előre tudta a gazda, hogy be kell fogni - „akkor zutty elvenni elúlle mindent, mert baj lesz, túletetís lett belűlle." Ha ezt nem tették meg, biztosan baj lett belőle, beteg lett a ló, eret kellett vágni rajta. A jó parasztgazdának tudni kellett eret vágni. A ló a szálas ropogós füvet szerette legjobban legelőben, szénában egyaránt. Ilyen füvek voltak a perjefélék (pl. a veresnadrágcsenkesz). „Ez utóbbit meg különösen nagyon szerette a lú." A vékonyszálú, első kaszálású hereszénát is szívesen megette, de már a vastagabb szálú „öreg hereszénát nem szerette". Addig túrta, amíg a murvája (levele) le nem hullott, s azt megette, a többit pedig kitúrta a jászolból. Többnyire ezért tettek szénarácsot a jászol fölé, mert „ebbűl nem tudta kilökni a színát, kínytelen vót megenni". Március elején, amikor elkezdődtek a tavaszi munkák, egy kicsit erősítettek a takarmányon, de nem túl sokat. Tavaszi szántáskor kapott abrakot bővebben a ló; tengeridarát, zabot hereszénát. Darálva csak az a ló kapta a tengerit, amelyik „darált" a fogával, „vagyis ollófogú" volt, mert ez nem tudta volna megrágni a szemes tengerit. A zabot mindenféle ló szemesen kapta, mert azt mondták az öregek, hogy „ugy jó a lúnak a zab ha szemesen adják neki". Engedélyezett ménnek fedeztetési idény előtt s alatt búzadarát is adtak abraknak. A nyári takarmányozást a tanya körüli legeltetéssel egészítették ki. Aratás idején gyengébb takarmányt kaptak. Nem voltak a lovak kihasználva. Majd „hordáskor javítottak rajta valamit", de akkor se sokat. Amikor hordáskor rakodtak „mindig evett valamit a lú, azt amit íppen hordtak befele a tanyába. Odalöktek elibe egy kíve búzát, mikor mit...". Vagy a „tótkasba" szénát tettek elé. Cséplés után aztán volt már aljbúza (ocsu), zab is. A „zabos abrakolás tartott őszig, míg be nem jött a tengeri meg tökszezon". November „hátújjáig ez a takarmányozás jutott a lovaknak Gyomán az Ugarokon meg a Keselyősön (vagy Tanyafődön)". „Szomorú, de sok helyen sok törek és kevés széna jutott a lovaknak, azután meg kukoricaszár. A termelószövetkezetbe'meg ippen csak tengődtek míg vótak szegínyek, míg ki nem irtották űket".

82 Tavasszal és nyáron az okányi gazdák úgy takarmányoztak, hogy: „...az abrak lehetett vegyes, zab és szemes tengeri. Ez sokszor a készlettől is függött, de a napi kétszeri adag abrak rendszeresen járt a lovaknak. A tömegtakarmány (széna- és szalmafélék, törek-polyva) etetése a gazda módjától is függött. Rendszeres hereszéna (lucernaszéna) adagot egész éven át, csak módosabb gazda tudott biztosítani." Tavasszal zab, vagy búzapelyva szeletelt takarmányrépával keverve, 24 órával az etetés előtt füllesztve, illetve „bepácolva" -jobb helyeken kevés darával megszórva -járt a lovaknak. Nyáron a „munkatempótól függően" kaptak a lovak „hereszínát, gyepszínát" (lucerna-, illetve réti szénát). Hordáskor - a gabonakeresztek behordásakor a tanya melletti szérűre - korlátlan mennyiségben kaptak a lovak zöld lucernát, kissé fonnyasztva. „Ősszel, ugaroláskor" (tarlóhántás, nyári szántás, nyár vége felé) ill. ősz elején már kaptak a lovak takarmánytököt is, mellé pedig takarmányszalmát (ganobafélék szalmája), „jó kis maghereszalmát, ha vót." Őszi szántáskor, betakarítási munkák aludván A. közlése. 437