A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István Az 1930-as években idős gazdák úgy emlékeztek az ősöktől hallottak alapján, hogy Zsadányban régen „nagysörényű, alacsony lovak voltak divatban". Az 1870-es évek táján aztán „hatalmasan kialakult a lóállomány". 1848 után „amikor már valamire való szántót kezdtek törni apáink-nagyapáink - vallotta az 1940-ben 85 esztendős Öreg Kiss Ferenc gazdaember -, akkor már hozták is a hosszúszőrű lovakat, inkább azzal szántottak, mint ökörrel. A zsadányi ember a marhafélét inkább eladta." 18651870 táján a „nagy marhavész után", akinek földje volt annak feles számmal volt lova is. „Ezer darabon fejül ment a falubeli ménes." Akik idegenek a zsadányi legelőn végighajtottak, „nem győztek csodálkozni a szép és fejlett lovak tömegin." Lipicai féle, félvér lova volt legtöbb gazdának, később a nóniusz lovak szaporodtak el. Ezek jó futó és „igahúzó" lovak voltak. Tanító Tar József „arabos" lovat is tartott. Az 1945-ben 80 esztendős M. Kereki János a fekete, sárga és a világos pej színű lovakat szerette. Véleménye szerint a fiatal gazdának meg kell tanulni, hogyan kell „felnevelni s megtartani a lovat." Mert ez a kettő nagyon fontos. Hiába neveli fel valaki a csikót, ha nem tudja megtartani. Azt vallotta: „a lovakat mindmáig nagyon szeretem. Nemes, értelmes, hálás állat. Kezdetben vettünk jó fajta kancákat, lehetőleg itthon. Ha ilyen törzslovakat vettünk, azt vizsgáltuk elébb, hogy nem kaptás-e a lába, vagy hogy nem havivak-e? Ez a havivakság azt jelentette, hogy hódvilágra járt a szeme. Amikor sütött a hold akkor látott, de amikor fogyott a holdvilág, akkor az ű látása is csökkent. Nappal azonba' nem látott. Ezt úgy tudtuk meg, hogy setít istállóba' vezettük, és amikor egy fertály órát eltőtött, akkor kivezettük a napvilágra. Ott csak forgatta a szemit, de nem látott." (Havivakság = patás állat időszaki belső szemgyulladása, irido-cyclo-chorioiditis recidivans s. periodica equi.) „Azután „megníztük, hogy nem kehes-i. Ez nagyon fontos vót. A kehes lúnak a horpasza jár. Az ilyen lú állandóan köhögött. Améknek nem járt a horpasza, annak száraz kehe vót. Hiába fojtották el kénvirággal, meg nígyes zódlevelű dohánnyal, akinek jó szeme vót az csak megtudta, hogy kehes a lú. Mert a lú az orrlyukát kitágította. Aztán ha az ember négyet-ötöt megköröztette, mindenfajta keh kijött rajta. Elköhintette magát éppenúgy mintha egy bűrzacskót ütögetnek." (Keh = megrögzött tüdőtágulat, emphysema alveolare pulmonum, pneumatosis; Keh-barázda = fulladozó barázda, a bordaív mentén nehéz lélegzéskor észlelhető erósebb behúzódás, fossa arcus costarum, hypochondrium.) „Megnéztük a lú fogát. Améknek fekete gödör vót a fogában (metszőfogakban) az megmutatta hány éves. Habár idővel ez a gödör is kikopott belűle, akkor aztán csak a lú színirűl, ráncárúi, meg a járásárúi tudtuk meg, hogy hány éves a lú. Mindezek után, „ha megfelelő vót a kanca, megvettük. A rövidderekú, sima hátú kanca lú vót a megfelelő, vagyis nem volt kútja, mélyedése. Vastag nyak, egyenes lábak, amelyik vágtában ölelte a fődet, vagyis nagyokat lípett mindegyik lábával, az a lú vót jó fuvarozásra, futásra, igára. A szíles szügyű lú vót a legjobb teherbíró, mert az ilyennek a két első lába annyira szíles vót (egymástól távol álltak a mellső lábak), hogy ilyen magamfajta víkony ember elfért a két első lába közt. A nyúlállú, rövidszájú lútúl tartózkodtunk. Az ilyen csak a jászolbúi tudott enni. A kerek fog, hosszú egyenlő ajak vót a legjobb, mert ez a milis (milliméteres) füvet is letudta csípni. Ha sűrű vót a farka, meg a serínye, arra azt mondtuk sok erő van benne. Győzősebb a munkára, igára, húzásra."

47 47 K. NAGY 1961. 6-7, 12,39. 426