A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez ki elég erőt, vagyis nem elég erősen nyomja visszafelé, a lónak „kevés az ereje". A magasan tűzött farok „zászlós farok". Ezt a farokállást még akkor sem szeretik, ha egyébként „jó bírós" is a ló. Igen súlyos hibának tartják, ha a ló „farkalós, engedetlen rossz igás". Az ilyen ló, ha csak teheti a „hajtószárat" a farka alá és/vagy a két hátsó lába közé kapja, csapkod a farkával, közben a hajtószárat „összepiszkítja", mert ilyenkor „egyúttal" trágyázik, vizel s mindezeket széjjelcsapja, s úgy belegabalyodik, hogy alig lehet kibogozni. Az ilyen lovat még „gyeplűsnek, húgyosnak" is nevezik. Súlyos hiba még a „karórágó" ló, ennek az a rossz szokása, hogy rágja a jászolt, szekéroldalt. Munkavégzés közben a legnagyobb teher a ló végtagjaira hárul. A ló szügyével fekszik ugyan a hámba, de a „lábak tapadnak meg a fődön s azok viszik előre a testit", ezért ha a ló lába gyenge, a munkabírása is csekély. Még jobban érvényes ez a mellső lábakra, mint a hátsó lábakra. Ezért követelménynek tekintik, hogy a ló ne legyen „hosszúlábú". A hosszú lábú ló „sok levegőt takar", s ez súlyos hibának számít. Az ilyen lovat nem lehet terhelni. Inkább szeretik a „rövid lábú, zömök lovat". Kiváló tulajdonságnak tartják, ha a lábszár „száraz és feszes a bőre", mert ez a „kemény szervezet jele". Összességében „nagyon szép a vékony lábszár, vastag inakkal s erekkel." Úgy vélekednek a sárrétudvari gazdák, hogy amikor még ménesben nevelkedtek a csikók, sokkal erősebbek voltak a csikókból felnevelkedett lovak mellső lábai. A legelés, a sok „le- és felhajlás közben megizmosodott a térgyük" (anatómiai szaknyelven: lábtő, a térd ugyanis a hátsó végtagon van). A „puhaszervezetű", de formás ló „nem sokat ér, igázásra nem való, mert pókos lesz a lába." „A lúnak úgy kell állania a nígy lábán mintha nígy oszlopon állana". Elől, hátul és oldalt nézve is a lábaknak „takarniuk kell egymást". A „jó ló rövid és vastag csüdű, az ilyen ló biztosan áll a lábán." A „hosszú csüdű ló" nem bírja a terhelést, hamar meghajlik a csüdje, „megvastagszik, kapcás lesz" (vagyis: kaptás). A lábaknak járás közben hátulról nézve is takarniuk kell egymást. Oldalról nézve a ló járását, a lépésnek „hosszúnak kell látszania, legalább nyomba kell lépnie". Gyakori az olyan ló, amelyik „átlépi a nyomát, túllépi, rövidet lép, topogós döcögős". Az ilyen lónak „szaporátlan a menése s a munkája is." Az eddig felsoroltak határozták meg elsősorban az egyes egyedek tenyésztésre való kiválogatását. Nagyon vigyáztak arra a gazdák, hogy a „kancák szép utódokat neveljenek", mert azokért „két árat adott az állam" (kétszeres árat, tenyésztési felárat). Úgy tartották, hogy a kanca 60-70 %-ban, a csődör (mén) 30-40 %-ban örökíti át tulajdonságait az utódokban. Ezért aztán inkább a tenyészkanca kiválasztásának szenteltek nagyobb figyelmet, amikor azt fedeztetésre, „hágatásra" felvezették. „A jó szemű parasztember mán csikókorában meglátta a kötésirűl, hogy jó lesz-i tőkekancának." Nemcsak az „alkatot" (fenotypust) figyelték meg a csikóknál, hanem a belső (genotypust) tulajdonságokat is. Pl. ha egy két, két és fél éves kancacsikó „nem figyelt oda egy falubeli kiscsikóra", az olyat már nem fedeztették be, mert az „nem lenne jó utódnevelő." Az első fedeztetést „próbának" tekintették, s csak azután állították be „tőkekancának", ha „jó alkotású kiscsikót hozott a világra". Az ilyen vemhes kancát aztán kímélték és „úgy párosították össze egy erős herélttel, hogy amikor a kanca elnehezedik, rá lehessen kötni a heréltre a téri egy részit." 4б PUSZTAINÉ 1993. 115-116, 140-145; Hegedűs Gy. és Szabó J. közlése. 425