A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István beszélt helyre a sárló kancát, s takarásban befedeztette a neki tetsző uradalmi csődörrel kancáját". Ebből a „nászból" született az ún. „lopott csikó". A gazdák nemcsak a ló használhatóságára, hanem a küllemére is nagy gondot fordítottak. Különösen szem előtt tartották e követelményeket „remondának" (katonaságnak eladandó ló) szánt „remondacsikóknál". A gazdák szerint a szép ló arányos, nem nagyfejű, kicsi fülű, rövid vastagnyakú, dús sörénnyel, magas marral és nem hosszú, de jó kötésű derékkal rendelkezik. A fara szép gömbölyű és nem csapott. Az ilyen ló szép, jó állású, erős csontozatú. Ha az alsó lábszára rövidebb is, mint a felső, a „csüge" (csüdje) rövid, vastag egyenes, a patája pedig formás, akkor a ló erősebb és többet is bír el.

45 Az apaállatok beszerzése Sárrétudvariban is az elöljáróság feladata volt. Az 1930-as évek elején megszűnt a „kintháló ménes, ettül kezdve a csikókat, lovakat otthun tartották". „A tenyésztés állatok között első volt a lú. A kiszemelt kancacsikót három éves korában fedeztettík be, először csak próbára. Mikor osztán jó csontozatú csikót ellett, akkor beállították tőkekancának." Fedezőméneket már a 18. század végén is vásároltak. „A környéken sem a múltban, sem a jelenben nem volt olyan lóállomány sehun mint Sárrétudvariban." Az anyakancát minden lótartó gazda maga választotta ki magának. A kiválasztott ló küllemi „követelményei": kicsi fejű, széles homlokú, sarkig nyitott nagy parázsszemű. A kicsi szemű lóra azt mondták: „disznószemű". Ha zöldes a szeme fehérje: „csókaszemű". Szeretik a kicsit hegyes fülű lovat, ennek neve: „egérfülű". Különösen szerették az olyan lovat, amelyiknek indításkor összeálltak a fülei. Úgy tartották, hogy ez a figyelem jele. A lelógó fülű, azaz „szamárfülű ló, másképpen konya, konyafülű" ló lusta. A szép „fejtartást a ló nyaktartása adja". Szép nyaktartás: „karika-, hattyú-, kakasnyakú". A vékony nyakú ló: „hegedűnyakú", a görbeorrú ló „kosorrú" s ez utóbbi kettőt csúnyának is tartják. „Malacállú" a ló, ha nem záródik jól az alsó-felső fogsora; „bagózó", ha zápfoga hibás. „Girhes, horpadt, pontyhátú" a hajlott hátú ló. Igáslónak az a ló felel meg, amelyiknek rövid a törzse, egyenes „nyerges háta" van. Az ilyenre még azt is mondják: „jó kötésű lú". Jó az „öblösmellkas". Az ilyen ló „jó elejű, nagy hasat takar, sokat tud enni s inni, ezáltal dolgozni". A lecsüngő hasú ló „tehénhasú". Szép a „magas mar, széles szügy". A mar lehet még „iszalagos, éles vagy nyerges", csak az a ló „lehagyhatatlan, amelyiknek széles szügye van." A keskeny szügyű lovat „szűk elejűnek, hegyes szügyűnek" nevezik, erre „a hám nem tud felfeküdni". Az ilyen ló azért alkalmatlan a tehervontatásra: „...mivel a hám nem tud rá felfeküdni (ti. a szügyre), szorítja a mellkast, benne a szívet, tüdőt, s ennek következtibe' fulladás állhat be." Szépnek tartják a széles és gömbölyű farú lovat, különösen ha az kanca, mert az ilyen kanca könnyebben megellik. A „lapos-, suta-, csúszottfarú ló" nem szép. A far ne legyen magasabb a marnál, mert ha magasabb, akkor „túlnőtt". Az ilyen lónak előbb-utóbb meghajlik a háta. Jónak számít tehát az a ló, amelyiknek teste rövid, a lapockája, szügye, fara széles. Az ilyen ló jó csontozatú, „sok fődet takar." A túl széles lónak bizonytalan a járása, „riszálva megy", másképpen „szitás". A „hosszúderekú" lónak meg a háta könnyen meghajlik s az ilyen ló „roskadt, rossz kötésű". Erős az olyan ló, amelyiknek a farkát ha megfogják és nyomják lefelé, erőt fejt ki, s nyomná visszafelé. Ha nem fejt 45 GYULYÁS-HAJDÚ-SZABÓ 1965. 201; Fiák S. közlése. 424