A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez a telt, kövér lovat tartják szípnek." Sokan csaknem emberszámba veszik a lovat. A lótenyésztéshez „igen nagy érzékük van a berínyi gazdáknak". A kiscsikót „gyermekcsikónak" mondják. Munkaközben, munka végeztével mindig a lovat látják el előbb, majd csak „azután kerül sor a gazdára". A gazda igényességét bizonyította a jól gondozott, fényesre kefélt, kifésült sörényű befont farkú ló. Esős, saras időben felkötötték a ló farkát, hogy ne legyen sáros. A fényes, díszes rézkarikákkal, sallangokkal ékesített lószerszám, sallangokkal díszített „szemlős" kantár, díszes nemzetiszínű bojttal ékesített, fekete huzattal borított acéldróttal bélelt nyelű, hajlékony „tengernád ustor" a rangnak és a tekintélynek elengedhetetlen kelléke volt. A ló nemcsak igavonó állat, hanem „a gazdaság címere" is. A gazda vagyoni helyzetének, „rátartiságának" legbiztosabb kifejezője volt.

43 Az okányi gazdák az 1920-1930-as években a kistestű, „kemínykötísű", gyors mozgású kisebb igényű „arabs" félvér „keverik" lovakat szerették. Ezek voltak többségben a község területén. Később, ahogy változott a gazdálkodás és belterjesebb lett, váltottak az erősebb és nagyobb testű, jobb igavonó, illetve több terhet elbíró fajtákra. Ilyenek voltak „a kis- és nagynónius, gidrán, lipiccai." A II. világháború után már „muraközi" (hidegvérű lófajta) lovat is tartottak. Telivér lovak nem voltak a „gazdák kezin". Angol telivér lovak, kancák főleg az Okányi-Schwartz József birtokán voltak. Ott foglalkoztak angol telivér tenyésztéssel. Az arabs lovak színre deresek voltak, de szerették ezek közt a sárga színűeket is. „A kisnóniuszok zöme setét pej, meggy pej, világos pej vagy fekete színű volt." A nagynóniuszok „setét barna színűek" (nyári fekete értendő alatta), a gidránok sárgák, a lipicaiak almás deresek voltak. A muraközi lovak színe: sárga, sárgaderes vagy barna színű volt.

44 Orosházán, mint ahogy más vidéken sem, az állam a 19. század közepe tájáig „nem avatkozott különösebben abba bele, hogy a jobbágyok milyen lovat tartottak." Általánosan elterjedt fajta volt a „magyar parlagi ló", majd erre jött aztán a „nóniusz". A „nagy nóniuszt" nem szerették a gazdák, „buta nagy lónak tartották". A „kis nóniuszról azt tartották, hogy igénytelen, kitartó, formás, fürge mozgású s parádés lónak is szép volt." A katonaság is e tulajdonságokért szerette. Ennek a fajtának a magassága: 160 cm, azaz 15 markos (1 marok = 10,5 cm, katonai mérték). Az „arabs" fajta „kemény és szép formájú ló, a gidrán szép, de csökönyös természetű, rossz indulatú, kórságos kutya ló". 1852-ben szervezték meg a méntelepeket. Az állami méntelepek megszervezése előtt minden község elöljárósága maga gondoskodott a kancalétszám ismeretében arról, hogy hány darab mént vásároljon a községnek. Az elöljáróság „saját kebeléből, kiküldött egy bizottságot", a mének beszerzése céljából. A bizottság olyan esküdtekből állt, akik közismerten jó lótenyésztő, lóismerő emberek voltak. A megvásárolt méneket a község tartotta, ápoltatta, gondoztatta. Amelyik gazdának „sárló" kancája volt, felvezette a megfelelő helyre, és ő maga választotta ki, hogy melyik ménnel óhajtotta „hágatni". Az állami méntelepek működésének kezdete után is még sokáig voltak „zugmének". A gazdáknál is lehetett az állami bizottság által engedélyezett fedezőmén. Természetesen a fedeztetések nem voltak ingyenesek. Olyan is volt, hogy aki „lefizette az uraság csődörösit, az éccaka lopva elvezette egy bizonyos megDombi D. közlése. Veres B. közlése. 423