A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Cs. Szabó István kintélyes díjakat juttatott a katonai kincstár a megfelelő fiatal ménekkel és kancákkal rendelkező tenyésztőknek. Kisebb méntelepeket állíttatott fel az ország különböző részeiben, elsősorban Békés, Bihar, Pest, Szatmár vármegyékben. Rendelkezésének megfelelően felkutatták Erdélyt, Moldvát, Bukovinát, a Török birodalom hozzáférhető európai részeit, megfelelő minőségű tenyészanyagot (mének, kancák) keresve. A felvásárolt jobb lóanyagot szétosztották a „földmívelő" nép között, a huszárezredektől átirányított fölöslétszámú kancákkal együtt, s arra kötelezték az ilyen tenyészkancákhoz juttatott gazdákat, hogy ennek fejében „katonai pótlovakat" neveljenek a hadsereg lovas alakulatainak. Az intézkedések azonban addig nem vezettek (vezethettek) célhoz, amíg az uralkodó II. József 1785-ben el nem határozta, hogy az Európa fontosabb „lópiacain" összevásárolt katonai pótlovak elhelyezésére szolgáló „mezohegyesi gyűjtőtelepet" alakítsák át „katonai ménessé." Az udvari haditanács 1792-ben a mezohegyesi katonai ménes fejlesztésére vonatkozóan kiadott rendelete szerint a ménesparancsnokság tartozott - egyebek mellett - Magyarország és Erdély „fedeztetési állomásait" megfelelően magas tenyészértékű ménekkel ellátni, és azon kívül évente 40 darab fedező mént Ausztriának átadni. Úgy a mezohegyesi ménest, mint a többi az idő tájt felállított katonai méntelepet a legkülönbözőbb eredetű kancákkal, illetve ménekkel népesítették be, amelyeket részben magyarországi és erdélyi „úri ménesekből", részben Ausztria, a Német Birodalom, az Orosz Birodalom, illetve Moldva, Bukovina területén vásároltak fel. Ajándékképpen a lipizzai és a kladrubi császári udvari ménesekből is kaptak. 1789ben Bábolnán alapították meg a második katonai ménest, mely kezdetben a mezohegyesi ménesnek „fiókintézete" volt. A Királyhágón inneni országrészen, főleg a Nagy-Alföldön, abban az időben már a népies lótenyésztés is sokat fejlődött.

16 A gazdálkodás rendjét két esetben zavarta meg a természet, ha sok csapadék volt és árvíz fenyegetett, vagy éppen az ellenkezője, az aszály pusztított a tájon. Az 1790-1794. évi aszály elsősorban a társadalom rétegződését mélyítette el, hiszen az élelemhiány sokakat arra kényszerített, hogy jószágaiktól, kevéske földjeiktől megváljanak. Kirajzottak a Bánátba az akkoriban létrehozott telepes községekbe, eljártak „takarni", részes aratást vállalni ugyancsak a Bánátba és a „Partiumba". Az ártéri állattartás legsebezhetőbb pontja a téli takarmány léte vagy nem léte volt, s nem utolsó sorban az ivóvíz állatnak, embernek egyaránt. A szabályozások után elmaradtak a nagy területekre kiöntő áradások. így egy-egy aszályos év jóval súlyosabb károkat okozott, mint korábban. Súlyosbította a kiterjedt árutermelő állattartásra berendezkedett gazdálkodás helyzetét a lakosság szaporodása, a legelőterület csökkenése is. Jelentős árvízvédelmi munkálatok történtek meg, illetve voltak már folyamatban az 1863 évi aszály beálltakor. Az aszály katasztrofális hatása következtében többé már nem tudott igazán helyre állni a korábbi állattartás. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az immáron kivédhetetlen aszályok indították meg azt a változást, mely a hagyományos mezővárosi termelési szerkezet felbomlásához vezetett. A lótartás folytonosságát egyelőre a katonaság számára nevelt „remondalovak", a távolsági fuvarozásban meghatározó szerepű igáslovak, s a közlekedést szolgáló hátaslovak iránti igény szaDÖHRMANN 1926. 15-17. 414