A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Cs. Szabó István: Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez

Adatok a Körös-vidék lótenyésztésének történeti-néprajzi ismeretéhez A következő forrásadatunk is azt bizonyítja, hogy a hadak járása és a rendezetlen közviszonyok ellenére is vidékünkön kiváló tenyészértéket képviselő - adatok híján sajnos ismeretlen számú - lóállomány volt: „1706-dik Év táján ... Kornádi másodízben pusztán maradt. Későbben visszajővén (a lakosok) a'Rácz pusztításainak vala ki tétetve ez a'Helly, az embereket a'kikre találkozott, kardra hányta, gujáját, ménesét, tehén és bornyu csordáit elhajtotta, egyszóval mindenéből ki pusztította; - ezen pusztításnak bizonyítására Özvegy Szabó Istvánná Szabó Sára hozza fel, hogy midőn a Körözs vize pusztításai által tetemes károkat vallott Kornádi Lakosok közül némellyek, az itten való lakástól megunatkozván, a'boldogabb állapot, 's kedvezőbb Sors'reménysége alatt Torontál Vármegyébe Ittebére költöztek, 's egykor Komádiban maradt attyafijai látogatásokra Ittebéről Komádiba jött öreg embertől azt hallotta beszéltetni, hogy О Ittebére költöztekor értvén a Rátz nyelvet, neki világoson mondotta edgy Ittebéi öreg Rátz, hogy még most is minden lova, a' Komádiból hajtott (vagyis rabolt) Sike nevű ember' lovainak a' fajtája ,.."

15 A sok csapás, mely a lakosságot érte, sokszor pusztított a még mindig hírnevesnek maradt magyar lóanyagban. A török hódoltságnak lótenyésztésben előnyös hatása, hogy a nemes keleti ló vérének befolyása a magyar lóanyagban maradandó értékes nyomokat hagyott. Mindaddig, amíg behatóbb állami beavatkozás nem vette kezébe az ország lótenyésztésének irányítását, a „népies lótenyésztés" a főurak és a nemesség nagyszámú és kiváló ménesének befolyása alatt fejlődött. Ily módon, bár közvetve, a „köztenyésztés" széles rétegeiben mindenkor többé-kevésbé érezni lehetett azokat az ingadozásokat, melyeket a világot bejáró „divat" a lótenyésztés alakulásában Európa főbb államaiban eredményezett. Ezt a befolyást érezni lehetett aszerint, s olyan mértékben, hogy valamely vidéken sűrűbben vagy ritkábban voltak „nagyúri" ménesek. A 17-18. században legélénkebben éreztette hatását a „spanyol ló divatja", melynek becses és értékes fajtája a napjainkban is tenyésztett „lipicai ló" (Bábolna, Szilvásvárad). A „köztenyésztés" vagy „népies lótenyésztés" a „Nagy-Aldöldön" maradt mentes e befolyásoktól, mert területén legkevesebb volt a lótenyésztéssel foglalkozó nagybirtok. Itt tartotta fenn magát legtovább az ún. „magyar parlagi ló" a maga ősi, eredeti jellegében. A török hódoltság után az elnéptelenedett, nagy kiterjedésű területekre az idegen ajkú telepesekkel is „újféle lójellegek" kerültek be (pl. az ún. „sváb ló"), de vidékünkre olyan kis létszámban, hogy jelentősebb befolyást nem gyakoroltak az itteni lóállományra. A 18. század vége felé több európai államban kialakult az a meggyőződés, hogy az egymást követő háborúk szükségessé teszik olyan kormányintézkedések (központi, egységes irányítás) megtételét, melyek a köztenyésztés emelését, javulását eredményezhetik, s kielégítik a hadsereg igényeit és kívánságait (huszárló, nehézlovassági lóanyag, tüzérhámos s egyéb vontatásra alkalmas lóanyag). „Stratégiai ágazat" lett a lótenyésztés. A paraszti közösségekben természetesen már korábban is a választott elöljáróság egyik feladata volt a nagy állatok - ló, szarvasmarha - apaállat szükségletének kiválasztása, beszerzése. II. József (1780-1790) már hatékonyan felkarolta a lótenyésztés minőségi irányban való fejlődésének elősegítését. „Lódíjazásokat" rendezett, melyek alkalmával te15 CSILLAG 1844. 462^63. 413 \