A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Erostyák Zoltán András: Az utolsó szappanfőző műhely Orosházán

Erostyák Zoltán András a magyar politika radikalizálódása - hatására behívták katonának, és az orosz frontra vitték, ahol fogságba került. Amíg ő fogságban volt, a felesége (Vékony Julianna) a hentesüzlet kellékeit, üstjeit arra használta, hogy kihasználva a hentesüzletben szerzett tapasztalatait, szappant főzött, ami egyébként is hagyományosan asszonyi munka volt. Ezzel kereste meg a család számára a betevőt. A férj 1947 elején tért haza a fogságból, de a kisiparok esetünkben a húsipar - államosításának hatására, mely hosszasabb folyamat eredménye volt, nem folytatta tovább a hentes és mészáros szakmát. Mivel az épületet (üzletet) nem akarta a szövetkezetbe vinni, a régi üzlethelyiség lakóépület lett. Ugyanebben az évben mesterlevelet szerzett szappanfőzésre. Arra, hogy miért éppen a szappanfőző szakmát választotta, igen egyértelmű válasz adható: a hentes szakma hulladék anyagát - mely állandóan adott volt - az üzlet hátsó részében feldolgozták szappannak és eladták. Tehát ismert szakmát választott. Adatközlőim így fogalmazták ezt meg: „Hentesként nem dolgozhatott az ember, de a család miatt valamihez kezdenie kellett, tehát azt választotta, amihez értett, így lett szappanfőző. " A háború után két fontos, égető probléma volt, mely azonnali megoldást igényelt: az egyik a munkanélküliség, a másik pedig az élelmiszerhiány volt. Ezen gondok enyhítésére bevezették a beszolgáltatási rendszert, amit úgy próbáltak ellenőrizni, hogy csak állami engedéllyel és állami tulajdonban lévő vágóhídon lehetett állatokat vágni, s ezután a vágóhíd központilag kiutalta a hentesek számára a húsárut. A kiutalás feltétele az volt, hogy a hentesnek be kellett lépnie a szövetkezetbe. Ha nem tette, ellehetetlenítették az üzletét úgy, hogy nem kapott húsárut. Számos esetben fizikai erőszak is előfordult a jobb belátás ösztönzésére (pl. Csmela hentes üzletének szétverése). Az Orosháza és Vidéke című napilap egyik cikke szól az iparok engedélyeztetéséről, melyhez, ha nem is mondták ki, de megfelelő politikai hovatartozás volt szükséges: „... E szerint egyes iparok gyakorlására szóló iparjogosítvány csak az illetékes miniszter indokolt esetekben megadott külön és előzetes engedélye alapján szabad kiadni. Az iparügyi miniszter előzetes engedélye szükséges - többek között - a ... mészáros- és hentesiparra ... szóló iparjogosítvány kiadásához." (Orosháza és Vidéke, 1948. aug. 6.) A „fekete-vágások", és a kényszervágások elterjedésében a takarmány-beszolgáltatás és az aszályos évek is közrejátszottak. A parasztok a disznókat még hízás előtt levágták, hogy a zsírbeadástól felszabaduljanak. Ezt a folyamatot próbálta szabályozni az 1946 szeptemberében kiadott miniszteri rendelet, melyről az Orosházi Hírek így tudósított: „A Közellátásügyi Miniszter 11.020-1946. számú rendeletével úgy intézkedik, hogy a 40 kg-on aluli élő, sovány sertés továbbtartás céljából történő adás-vétele korlátozás alá nem esik. ilyen sertést azonban Budapest területére bevinni elkobzás terhe mellett tilos. A Közellátásügyi Miniszter 11.020-1946. rendelete értelmében - büntetés (elkobzás) terhe mellett -100 kg élősúlyon aluli sertést akár köz- akár magánfogyasztás céljából levágni, hatóságilag igazolt kényszervágás esetét kivéve, szigorúan tilos. " (Orosházi Hírek, 1946. szept. 25.) Már 1946 novemberében komoly gondot okoz az állatállomány nagyarányú csökkenése. Jól megfigyelhető a helyzet tragikuma a következő korabeli újságcikkekben: „ Orosháza bizakodóan nézett elébe a következő télnek zsírellátás szempontjából a számontartott sertésállomány alapján. Ezzel szemben minden okunk megvan a jogos ágim