A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 21. (Békéscsaba, 2000)

Nagyné Martyin Emília: Erkölcsi normák a hagyományos társadalomban

Erkölcsi normák a hagyományos társadalomban ból házasodás útján vagy munkavállalás céljából érkezett egyének. Erre a jelenségre jelen dolgozat keretei között nem térhetek ki, de szükség lenne az így kialakult helyzet alapos elemzésére, mert hosszú távon bizonyára befolyással lesz majd a falu etnokulturális képére. A település lakosságát alkotó kisebb közösségeken túl az egyén is mindig a megfigyelések középpontjában állt. A tartósan beteg, az önhibájukon kívül sérült vagy hátrányos helyzetbe került egyéneket a közösség védelme övezte. A szellemi fogyatékosokat például számon tartották, sajnálták, de nem bántották, bár a gyerekek csúfolódását időnként el kellett viselniük. Az árván maradt gyermekek sorsa nem volt könnyű, de nem adták őket árvaházba, lelencbe, hanem felnevelték a nagyszülők, testvérek vagy hozzátartozók. Az özvegyen maradtakra külön ki volt élezve a falu szeme és szája. A családban kialakult szokásrend volt érvényben, amelyen belül minden családtagnak megvolt a maga helye. Külön gondot fordítottak az öreg szülők, a családban lévő betegek gondozására. Általában a lánygyermeknek, vagy fiús családok esetében a menynek volt morális kötelessége a beteg szülő gondozása. A szülők ellátása szigorú törvény volt, a tisztesség legfőbb ismérve, amely alól senki nem akart, de nem is tudott volna kibújni. A beteglátogatás is a szigorúan megtartandó szokásokhoz tartozik még napjainkban is. E gyakorlatnak kétség kívül a hozzátartozók megfelelő bánásmódját ellenőrző szerepe is volt. Az emberek számára fontos közösségi értékítélet pletykálkodás {or pletcälit, s-o f

acut voarbe) útján terjedt. Voltak olyan asszonyok - ritkábban férfiak - akikről tudni lehetett, hogy a faluban történt szinte minden eseményt ismernek, s az ezekről szóló történeteket terjesztik. A történeteknek általában volt igazságtartalmuk, de a szájhagyományra jellemző módon gyakran bővültek új elemekkel {le mai festeu, fäceu din tintar hármasar). Ezeknek a már igaztalan vádakat is tartalmazó, a falu száján terjedő történeteknek a következtében sokszor alakultak konfliktusok a családok vagy egyének között, ugyanis a történetek a terjesztőjük megnevezésével együtt terjedtek, s a sértettek viszontvádaskodással reagáltak. A hírek terjedésének, jellemző helyszínei a vasárnapi utcai beszélgetések, a fontosabb események, amelyeken a falu lakosságának nagyrésze jelen volt (istentisztelet, temetés, lakodalom, vendégség, fonó, joc, stb.). A szóbeszédre okot adó helyszínek és cselekmények is igen változatosak. A felnőttek nem sétálgathattak úti cél nélkül az utcán, s a fiatalok is csak meghatározott időpontokban, helyszíneken csoportokban sétálgathattak {s-o sitälit, s-o preumblat). A fiatalok elfogadott sétáló helye volt az ún. „cale tälecilor pinträ cînepi", de a szülők által megjelölt időpontban haza kellett érniük. Különneműek csak akkor sétálhattak együtt, ha a közösség előtt köztudottan már összetartoztak {or umblat, or bäträlit laolalta). A vasár- és ünnepnapok, a templomba járás is alkalmas volt a megfigyelésre. Ilyenkor alapvető volt az illendő öltözködés. A gazdagabb lányok minden ünnepre (több napos ünnepek esetén az ünnep minden napjára) új ruhát kaptak. Sokszor azért is mentek a templomba, hogy mindenki lássa öltözetüket. Az elbeszélések szerint a szegényebb sorsúak is tisztán jártak, nem volt példa arra, hogy valaki rongyosan, piszkosan jelenjen meg ünnepnapokon. Az öltözködési szabályok szigorúak voltak. A lányoknak nem látszódhatott ki a térdük, nem hordhattak ujjatlan blúzokat, mint ahogyan a férfiak is nyakig gombolt ingben jártak, a legmelegebb időszakokban is legfeljebb az ingük ujját tűrhették fel. Sem férfiak, sem nők nem járhattak fedetlen fővel. A lányok hajának levágása hosszú ideig valóságos 149