A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 21. (Békéscsaba, 2000)

Nagyné Martyin Emília: Erkölcsi normák a hagyományos társadalomban

Nagy né Marty in Emília (Kezitcsókolom!) köszöntek a gyerekek. A fiatalok körében használt napszaknak megfelelő köszöntési formákat valamint a Noroc ma! (Szerencsét!) Hé! kifejezéseket igen későn, az utóbbi évtizedekben váltotta fel a Szervusz! majd a Szia! illetve az időseknek adresszált Csókolom! A köszönés nagyon rideg, esetenként sértő formájának számított az egyszerű Jó napot! forma. Feltehetőleg a közösséghez tartozás jeleként értelmezhető, hogy a napszaknak és a helyzetnek megfelelő kérdésekkel kellett barátságosabbá, bizalmasabbá tenni a köszönési formát. Ilyen általánosan előforduló formulák a következők: Noa, da te-ai sculat? (Felkeltél?) Acasä síntef? (Otthon vannak?) Da-nde-ai fost? (Hol voltál?) VU? (Jössz?) Meri? (Mész?) Da-nde meri? (Hová mész?) Noa, da cefaci? (Mit csinálsz?) Mai lucri? (Dolgozol?) Aice síntef? (Itt vannak?) stb. A kérdésekre adott válaszok is sztereotip formulák: Da p-aci пита. (Hát csak itt.) Marg, vii si Dumneta? (Megyek, jön maga is?) Ezek a köszöntési formák gyakran kisebb párbeszédekké alakulnak. A közösség minden tagjának alkalmazkodnia kellett és kell mindmáig ehhez a kommunikációs formához, mert ellenkező esetben beképzeltséggel, rátartisággal vádolható. A köszönést egyéb gesztusokkal is nyomatékosíthatták, pl. a fejfedő felemelésével vagy kézfogással. A férfiak üdvözléskor kezet fognak egymással, a nőkkel viszont nem, mert az bizalmas, szerelmi kapcsolatra utal. Érdekes, hogy ugyanakkor megengedett volt a lányok különböző testrészeinek megpaskolása üdvözlésképpen. Társadalomnéprajzi megközelítésben fontos szempont a családoknak „fajtáknak" a falu lakossága általi megítélése, mely esetében elsődleges szempont volt az adott család anyagi helyzete. Számított azonban a családtagok ügyessége, dolgossága, a családi porta rendezettsége, a lakóház állapota, ami mind kihatással volt a családhoz tartozó házasulandó megítélésére. Megbecsülés övezte a földműveseknél rangosabbnak számító mesterségeket űzőket (traktoros, postás, vasúti alkalmazott, cipész, borbély, stb.), de rangon alulinak számítottak az alkalmi bérmunkások, csürhések, csordások. Kiemelt megbecsülése volt a falusi értelmiségieknek, a tanítóknak és a papnak, akiknek a Domnu inväfätor, Domnu Parinte megszólítás dukált gyermektől és felnőttől egyaránt. Minden, az elfogadottól eltérő magartartásforma (pl. részegség, gondozatlanság, rossz erkölcs) valamint a családokban több generáción át visszatérő betegségek (pl. tüdőbaj, agysorvadás, szellemi sérültség) visszahatott a családtagokra, befolyásolva a fiatalok esélyeit is, az egész családra vonatkoztatott általános értékítéletet vonva maga után. Külön csoportot képeznek a településre házasodás vagy munkavállalás útján (pl. bábaasszony) került idegenek. A századunk közepe táján még mindig erős etnikai és vallási endogámia ellenére a faluba került magyarokat a lakosok befogadták, magyarul beszéltek velük, megadták a kellő tiszteletet, tanácsaikat kikérték. Érzékelhetően rangban fölöttük állóként kezelték. Mindez azonban csak akkor illette meg az idegent, ha az idővel magáévá tette a faluban általános viselkedési szokásokat és nem tanúsított deviáns magatartást. Méhkeréken mindig is élt néhány cigány család, akik főként tapasztásból, vályogvetésből tartották fenn magukat. Bár a cigányokkal szemben nem volt jellemző a negatív értékítélet, velük nem léptek rangon aluli házasságba. Bármennyire is rendesnek minősítik ezeket a családokat, mégis megfogalmazódik még napjainkban is a magatartásbeli, mentalitásbeli, a dolgokhoz való hozzáállásbeli különbség, amely a településen élő román és cigány lakosságot élesen megkülönbözteti. Új fejleményként említhetjük a legutóbbi években Romániából áttelepült családok és egyének megjelenését a faluban. Egyre nagyobb számban élnek a településen Romániá148