Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Kiss A. Sándor: A Vas megyéből Orosházára telepedett Sághi Kiss család története a XVII–XVIII. században

A behódolással még nem volt vége a nyomornak. „1623-ban az ifjú Mehmet aga több emberével együtt magyar ruhába öltözködvén fényes nappal Győr megyének Patona nevű helységére ütött és sok gyermeket felkapdosván lovaik farára, Fejérvárra vitte őket, honnan szülőik sok száz forinton váltották ki. -1626 Szent István napjának előestéjén ezerötszáz lovas török megeresztett zászlókkal megjelent a győrmegyei szabadhegyi halmokon s a szántással és kölesaratással foglalkozó mintegy kétszáz férfit, asszony és leánynépet rabságba hurczoltak s velük együtt ezerötszáz juhot, száz ökröt, ezer tehenet és sok lovat vitt el". (Ráth K.: Magyar Tört. Tár. VII. 39-41.) „A kanizsai törökök 1640 karácsonyán csak egy vasmegyei faluból száz embert... hurcoltak el. Pölöskéről egy alkalommal tizenkét leánykát... raboltak el" (Komáromi A.: Hadtört. Közi. 1895. 92.). Szinte csodálatos lett volna, ha a magyar végek katonái tétlenül nézik a török rablásokat, s pusztításokat. Igaz, a végekben már nem volt olyan víg az élet, mint a XVI. században, de általában még élt a régi csatározó kedv. Nem csupán a harci kedv, s a zsákmány vágya hívogatta a magyar katonákat, vagy kapitányokat a török várak alá, hanem a bosszú érzése is. Hasszán pasa 1631 októberében panaszkodott, hogy „Győr, Tata és Szentmárton kapitányai... Zsámbék vára alá indultak... kétszáz marhát, harmincz lovat elhajtottak a vár töve alól, két embert foglyul ejtettek, néhányat vértanúvá tettek" (Velics, A.: Tört, Tár. 1885. 580.) 1632-ben ugyancsak panaszkodtak a törökök, hogy a „jenéi vitézek levágják, vagy legalább is kirabolják a gyulai szandzsákságban a szpáhikat, akik jószágaikat látogatják" (Szilágyi, S.: Tört. Tár. 1883. 663.) A török portyázások és a magyar vitézek kalandjai továbbra sem szüneteltek. Sokáig fennmaradt a híre az 1652-ben magyar győzelemmel lefolyt vezekényi csatának (Bars megye, ma Szlovákia), melyet a négy Esterházy: László, Ferenc, Tamás és Gáspár hősies halála tett emlékezetessé (Szilágyi S. : A magyar nemzet története VI. Bp. 1898, 476.). Talán éppen ebben a csatában tűnt ki vitéz bátorságával Kiss András, de nyilván sok más csatározásnak is hőse volt, amire utalás van a nemesi oklevelében. Mindenesetre a vitézségéért és a Szent Koronához való hűségéért kapta III. Ferdinándtól 1655. febr. 28-án a nemesi oklevelet és díszes címert. Részlet a nemesi oklevél (armalys) szövegéből: „Nos Ferdinandus Tertius Dei Gratia electus Romanorum... Andreám Kiis as Perennum Catharinam Consortem, ac Stephannim ... Nobilium ducimus cooptandum ..." (Vas Megyei Levéltár. Vegyes nemesi iratok No. 315/8). Az oklevél kivonatos szövege: „Mi III. Ferdinánd, Isten kegyelméből örökös római császár ... stb... a mi derék Kiis Andrásunknak, aki Szent Koronánk iránti hűségével különböző időkben és helyen magát kitüntette... elrendeljük, hogy fent nevezett Kiis András és általa Katalin nővére, továbbá István fitestvére a jobbágyi állapotból ... a mi magyar királyságunk... igaz és kétségtelen nemeseinek seregébe és számába bekebelez54