Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Szenti Tibor: Az Orosházáról elinduló fehérgárdista mozgalom 1948–1955

káromkodásba kezdtek, hogy »- nem tudtál előbb figyelmeztetni, te büdös fasiszta kulák?!« Elővötték a kurblivasat és Orosházáig agyba-főbe verték vele az én jó uramat. Élete végéig viselte. Egy nagy púp maradt a homlokán. Tele volt belső vérzésökkel. Önni se tudott. Másnap elengedték, de haza köllött hozni a házba, ahun a lányom gondozta. Bakay György sebész két hónapig kezelte, mire fölépült. Én egyedül maradtam kint a tanyán, mert ajószágot el köllött látni, mög gazdálkodni köllött. Nagyon féltem. Ëgy éjszaka újra gyüttek, de akkor mán nem kopogtattak, hanem rámfeszítötték az ajtót, oszt betódultak. Az ágybul ki se kelhettem. Szétdobáltak, fölforgattak mindönt, mert fegyvert kerestek, de nem találtak. Az Orosházán összegyűjtött emböröket autóra terelték és még akkor éjszaka áthozták őket Vásárhelyre, az Ady Endre utcán lévő ávóra. Itt látta mög a fiam az apját, de olyan állapotban volt, úgy összeverve, hogy nem ismerte mög a fiát." A KIHALLGATÁSOK A fehérgárdisták egy részét a vásárhelyi ÁVH-parancsnokság pincéjébe zsúfolták össze. Akikkel adatközlőink itt, majd később a börtönökben és a kényszermunkatáborokban találkoztak, megítélésük szerint, úgy ötvenen lehettek. Szörnyű éjszakát töltöttek Vásárhelyen. Egész éjjel mozdulatlanul kellett a fallal szemközt állniok, úgy hogy az orruk és a cipőjük hegye a falat érintse. Aki megingott, eltávolodott a faltól, hátulról rugdosták és szidalmazták. Özvegy Csáki Kálmánné beszélte: „- A fiamat mán Orosházán mögverték, majd Vásárhelyön csöpögő víz alá állították. Ezután derékig hideg, majd meleg vízbe állították és közben többen verték, mög a szömibe lámpával világítottak. Fele formán a fogait is kiverték. " A foglyokat Vásárhelyről másnap reggel megbilincselve, teherautókon továbbvitték Szegedre. Itt akkor a Tisza Szálló volt az ÁVH-parancsnokság. A hatalmas pincerendszerét vallató és magánzárkákká alakították át. Szőke Pál így emlékezett vissza az itt töltött sanyarú napokra: „- Húsz éves, nőtlen embör voltam. A vallatások mindön éjjel folytak. Hallottuk az ütlegölést és az ordításokat. Ezöknek én is részese voltam. Az én véresőmet előbb két vásárhelyi ávós: Tóth Imre és Farkas János végezte. Az egyikőjük osztálytársam volt, de ezt ő mán elfelejtötte és vadállatként bánt velem. Utóbb aztán mindön éjjel más-más vallatót kaptam, akik mindég ugyanazt kérdözték és jegyzőkönyvezték. Valószínű, hogy arra vártak, mikor tér el a vallomásom. Közben mindönkit szüntelenül azért sanyargattak, hogy árulja el a társait: kik voltak még benne a mozgalomban? Az apámat mint kulákot vitték el, mert »elszabotálta az aratást«. 219