Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

tem, ami az ismeretlenség és vágyaim teljesülése felé vonzott. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy nem maradok tovább a háznál. Reggel elhangzott a „Chlapci horka", megint gyorsan felöltözködtem és újra előttem állott a könyörtelen jelen... Megkezdődött a munka. A legények bosszantottak, mert éjszaka sírtam, ők csak röhögtek, én meg bánatosan mondogattam: - Anyám után sírok... Anyám után... Nem is törődtem semmivel. Mikor az udvaron akadt dolgom, ellenállhatatlan erő vonzott magával a kapu felé. Gondolkozás nélkül mentem ki az utcára. Egy pillanat alatt az országúton voltam." 1857 júliusa volt. „Repülni szerettem volna szétfeszített szárnyakkal, mint a madár, mely kiszabadult a kalickából. Hová? Merre? Pillanatig eltűnődtem ezen, aztán nyakamba vettem a lábam és futottam a nagybátyám tanyája felé. Fél óra múlva kiértem a városból; megálltam és körülnéztem, de nem láttam mást, csak a három csabai templomtornyot, ahogy kiemelkedtek a házak fölött. Most aztán mihez kezdjek? Előttem a végtelenbe húzódó országút, jobbról és balról óriási szántóföldek határolják és a kalászos rónaság úgy hullámzott, mint a tenger. Itt-ott kukoricás, a szemhatár alján apró házak, s még reggel volt, de a nap már égetően tűzött a környékre. Parasztemberek kocogtak az úton, nyomukban felszállt a por, mintha ködfelhő volna és állandó szürkeségbe burkolta a virágos mezőt. Madarak csicseregtek a fákon és vidám muzsikájuk beleolvadt a természet egyhangú nyugalmába. Szép, júliusi nap volt. A termékenység lehellete áradt szét a környéken és a földek fölött, szinte érezni lehetett, hogy percről-percre érik minden. Cél nélkül, gondolkozás nélkül mentem előre az országúton. Néha futottam, néha lassítottam. Egy szekérre felkapaszkodtam, a gazdája szívesen elvitt egy darabon. Nem messzire, mert más irányban haladt. Az apostolok lován lépkedtem tovább. Meleg volt és forró por sütötte csupasz talpamat. Mit szól majd nagybátyám? Vajon mivel fogad? - gondoltam magamban. Egyre tovább és tovább vándoroltam, mert tudtam, hogy a hátam mögött Langi uram van, előttem pedig a nagy világ. Nem is pihentem. Egyszerre csak feltűnt a délibáb. A magyar puszta éppen úgy ismeri ezt a természeti tüneményt, mint az afrikai síkságok. Az egész délibábos alföld összefolyik egy óriási tengerben, amely millió hullámot ringat, vagy egyetlen tükörsima víztáblát. Csalóka kép, amelyben visszaverődik minden, az egész környék. E délibáb ott volt előttem, átvágta az utat, eltűnt, majd újra megjelent, a házak megduplázódtak, mint a tükörben, és a víz elárasztotta az egész látóhatárt. Szerettem volna megfürödni ebben a szép, tiszta vízben, de akárhogyan kergettem, mindig csak a porban jártam, amely már perzselt, úgy, hogy lefeküdtem az országút szélére. Aztán tovább mentem, órák hosszat, porban, napsütésben. Időről-időre megálltam egy kútnál, mely úgy tűnt fel, mintha kegyetlen bosszúból szívná a föld vérét. Iste75