Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)
serényen kapkodja varrótűjét, s nagyon szerencsésnek tartottam azokat a boldogokat, akik így dolgozhatnak". Munkácsy vonzódását a szabósághoz mások is lejegyezték. Zsilinszky szerint eredetileg ez akart lenni, de nagybátyja nem egyezett bele, inkább legyen asztalos. A másik emlékező, Rózsa Miklós, még Munkácsy életében, 1896-ban említi ezt az epizódot, és nagyon közel áll az Emlékeim feljegyzéseihez. Kiegészíti azonban Munkácsy „ambícióit". Szerinte ugyanis maga Munkácsy beszélte egyszer, hogy valami „tisztább, úriasabb" foglalatosságra vágyott: „... ami mellett ne kellene az ujjaival az enyvben babrálnia s a gyaluforgácsot a földről fölszedegetnie. Aztán szeretett volna tisztességesen ruházkodni, de ingujjban, köténnyel, papucsba, brr! ettől irtózott. És mikor egyszer találkozott valami kis kollégájával, aki akkor szabadult fel úri divatüzletben, felsírt belőle a kielégítetlen ambíció. - Istenem, Istenem! Miért nem lehetek én legalább - szabó!" Elhatározta, hogy pályát változtat. A legközelebbi vasárnap felkereste nagybátyját és közölte vele a tervét. „Elpanaszoltam tengernyi bánatomat, bajomat, szomorúságomat - hiába volt minden. Szigorúan visszaparancsolt az asztalosműhelybe. .. Milyen boldogtalan voltam! Langi uram állandóan belém kötött, sokszor minden ok nélkül. Gyakran eltűnődtem, hogy vajon mit vétettem megint? Annyit szidott, és annyit gorombáskodott, hogy a kétségbeeséstől álmatlanul fetrengtem éjszakákon át. Akkoriban már megint a folyosón aludtunk, s egy éjszaka sírógörcsöt kaptam. Hangosan felzokogtam, már nem tudtam elfojtani keserűségemet. Hálótársaim mind felébredtek, és kíváncsian kérdezték, hogy mi bajom? Minél jobban faggattak, annál erősebben bőgtem. Elszaladtak a majszterért, ahogy ő felém közeledett, betetőződött a keservem. Mihelyst megpillantottam, gyorsan elbújtam a takaró alá. - Mi bajod van? - förmedt rám szigorúan. Sírástól felcsukló hangon válaszoltam: - Sírok. Apámat, anyámat siratom... Nem hazudtam. Őmiattuk sírtam. Mostanáig alig-alig gondoltam rájuk, de ezen az éjszakán olyan elhagyatott voltam és olyan egyedül éreztem magam, hogy egész múltam kísértett, mint valami szellem. A Vidovszki-gyérékekre gondoltam, akiket az anyjuk mindig kényeztetett és dédelgetett és ezerszeresen éreztem a magam nyomorúságát és a szomorú jelent. Tíz évvel öregedtem meg ezen az éjszakán. A reménytelen jövőt láttam és a szegénységet, meg a fenyegető örök szükséget és a halálos harcot a nehéz élettel. A másik oldalról pedig új kép kecsegtetett. Tudtam, hogy mindent elérhetek, és rettenetes vágyat éreztem, hogy megszabaduljak ebből a környezetből. Ezen az éjszakán meghalt bennem a gyermek és új ember született. Mikor állatias gazdám otthagyott és morogva cammogott a csillagos ég alatt szobája felé, valami megmagyarázhatatlan, új erőre ébred74