Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

és a parasztok azzal fedik be a házaikat? Egyszóval egy szál ilyen kákafélét kirántanak a háztetőből, gyorsan megmérik a halott apa, anya vagy gyermek hosszát és vágtatnak az asztaloshoz. Megrendelik az örök nyugalom ágyát és kizavarják ágyából az élő, ártatlan asztalosinast. Hány éjszakát töltöttünk el így, koporsócsinálással!... A majszter úr sajátkezűleg festette be ezt a koporsót és aranyos betűkkel pingálta tetejére apóka nevét és életkorát. Harmadnap volt a temetés. Szegény, öreg apóka! Senki se beszélt róla többet... Néhány nap múlva kimeszelték a kamránkat. Egy kicsit szabadabban mozoghattunk benne, több helyünk volt, mióta az öreg elment. Ez maradt utána örökségül." Munkácsy ugyan az első tél végére teszi ezt az eseményt, de bizony Lang uram apja, Láng János csizmadiamester csak 1856. szeptember 21-én halt meg. A halál ilyen közelsége borzasztó élményt jelentett a tizenkét éves Munkácsy számára. „Napokig nem tudtam aludni az izgalomtól. Féltem és rossz álmok gyötörtek és kellemetlen érzések között vártam a Chlapci horká-t. Én voltam a legfiatalabb, nekem kellett tüzet rakni a kályhába, de ezt a dicsőséget szívesen átengedtem volna másnak!... Az öreg halála óta féltem egyedül bemenni a műhelybe, s akkoriban még nem volt olyan egyszerű dolog világosságot gyújtani... Biztosan ismerték már a gyufát, de a műhelyben nem tartottunk. Ha a Veszta-tűz vagy a kövér Ancsa konyhájában a hamu alatt a tűz kialudt, akkor kovával kellett tüzet csiholni. Egy kis kosár tele volt finom gyaluforgáccsal, és fa-szénnel és e fölött kellett a tűzkőből szikrákat csalni; a szikrák a forgács közé pattantak, ez aztán meggyulladt, hol lassan, hol gyorsabban, ahogy a véletlen szerencse diktálta. Hányszor csapkodtam, ütöttem egymásba a tűzkövet, anélkül, hogy sikerült volna! Már-már örökkévalóságnak tetszett! Aztán a forgácsot a szén fölé raktuk és tele tüdővel élesztettük! Mindez korán hajnalban, fogvacogtató, szibériai hidegben, amikor a befagyott műhelyablakokra szeszélyes alakú jégvirágokat rajzolt a tél! Ha végre sikerült tüzet teremteni, akkor öt perc alatt vörös lett a kemence, mert fűtőanyag volt bőven. Azután a kályhához vonultunk, a korsóból vizet vettünk a szájunkba, s ez volt a csap, amelyből megmostuk az arcunkat. Ha eltűnődöm a múlt emlékei fölött, bizony, jó sok zsánerkép-témám akad. De hol vannak már a modelljeim?..." Ezekben az időkben - 1856 őszén - végre megszabadul a kisinasnak kijáró munkáktól. „Eltelt másfél esztendő, vagy kettő is, amíg új inast vettünk fel a műhelybe, aki aztán az örökömbe léphetett. Ezalatt az egyik inas felszabadult. Szép szál békési parasztfiú, talán húsz esztendős lehetett, amikor legénnyé avatták." Munkácsy itt pontosan emlékszik az eltelt időre. Mert ha az új inas felvételének 68