Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Laurinyeczné Sinkó Rozália: Hagyományos népi lakáskultúra Dobozon

nevezték. A tetőfedés alapanyagát az előző századokban jelentős mértékben a nád adta, bár szegényebb családok — még századunk elején is — kóróval, gazzal, szalmával födték hajlékukat, (innen eredt a Kórós ragadványnév is), ill. melléképületeken napjainkig általános héjazat a kóró és szalma. A község első cseréptetős házát 1910 körül, a mai Rákóczi F. utca 17. szám alatt, Fekete János építtette. A múlt században még igen gyakorinak számított a kétsejtű, ház—pitar felosztású lakóépület. A melléjük emelt pitvarból nyíló harmadik egységet először csak kamraként hasznosították, a vagyonosodással, berendezési tárgyak, bútorok gyarapodásával ezt a helyiséget is háznak, kisháznak, szobának rendezték be, kemencével látták el. Dobozon is, ahogyan a magyar nyelvterület nagy részén, háznak nevezték a szobát. A kamara pedig negyedik osztatkent kikerült, bejárata a tornácról nyílott, megőrizte korábbi tároló szerepét. Az utca felőli kerítéseket vesszőből, nádból, kóróból fonták, később lécekből, deszkákból állították össze, és csak hátul, a kert aljában tartották meg a korábbi kerítésformákat. Gyakori a kalapos, zsilipéit deszkakapu, kiskapu. A dobozi parasztházak szerkezetileg, formai jegyeiket tekintve a Banner János

2 által leírt békési lakóházakkal, ill. Szűcs Sándor

3 és Dám László

4 tanulmányaiban ismertetett sárréti házakkal rokoníthatók. A pitart két részre tagolta a mestergerenda, a külső átjáró, közlekedő térre, a tulajdonképpeni pitarra, valamint a belső tüzelő, sütő-főző területre, a kéményaljára. A mestergerenda alsó síkja lejjebb volt a bejárati ajtó (sokszor kétrészes verőceajtó) szemöldökfájánál, ezáltal biztosították a megfelelő huzatot, hogy ne kerülhessen a szemmaró, csípős füst a szomszédos helyiségekbe. A szabadkémény (pendelykémény) nádból vagy sövényből, később gerendából épített vázát vastagon betapasztották, ezt a kéményvázt utóbb vályogboltozat váltotta fel. A kémény tartószerkezete a boltozatos hátsó fal, a kűlábakon nyugvó mestergerenda volt, valamint részt vett a kémény terhének viselésében a két harántfal is. A mestergerendát a két oldalsó falnál sárból, ritkábban vályogból rakott, 150 —170 cm magasságú 50—60 cm széles pillérek, hengeres, ill. hasábformájú ún. kűlábak támasztották alá. Nagy gonddal ügyeltek a kémény biztonságára, tisztán tartására, a kéményre téglából boltozatos tűzfogókat, szikrafogókat készítettek. A szabadkéményt legalább havonta takarították, a lerakódott, erősen kátrányos részeket lakaparták, a leszakadt, levált tapasztásokat felújították, kijavították. A kéményaljában a mestergerendára merőlegesen fagerendákat, erősebb botokat helyeztek, rájuk aggatták a kolbásztartó léceket, ide került a füstölnivaló disznóhús, sonka, kolbász, szalonna. (Dobozon is a hosszabb testű szalontai sertést tenyésztették). A dobozi lakóházak tüzelőberendezéseik alapján viszont már az erdélyi vagy keleti házvidék vonásait viselik magukon. A dobozi tűzhelyek típusait, fejlődésüket kronológiai rendben, összehasonlító elemzésekkel tekintette át Gunda 411