Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Povázsay László: Adatok Doboz és környéke erdőhasználatához

Egy-egy szállítmány ebből is 100-120 db-ból állott. Egyik leggyakrabban használatos úsztatási mód a ruca-lápozás volt, melynél a tűzifát darabonként eresztették a folyóba, hajósútba. A vízbe dobott tűzifa előtt, hogy a rakomány idő előtt el ne ússzon, a Körös medrét átkötötték, ha a vízben volt a szállítandó mennyiség, a felfogó kötelet felhúzták, s a rakomány elindult rendeltetési helyére. A lassan úszó rakomány csónakos kísérője, a fennakadt fákat továbbindította, s végééinél pedig megállította. A faúsztatás a folyamszabályozás időszakában is folytatódott, de a szabadon úszó fadarabok, kosarak, lápok, a folyókon a vízimalmok, fahidak közelében fennakadást okoztak, sok esetben árvizet is okozva. Ez az eset történt 1868-ban is, amikor az összefagyott és feltorlódott famennyiség árvizet okozva a Fekete-Körösön elsodorta a dobozi hidat is. Emiatt úgy a megye, mint a vízügyi szervek megtiltották az október 1. és március 31. közötti úsztatást. A továbbiakban a tulajdonost kötelezték az úsztatási szándék előre történő bejelentésére. Közölnie kellett az úsztatandó fa faját, a szállítmány végcélját. A fa végébe be kellett ütni a tulaj donjegyet. Megszabták, hogy legkevesebb 10 lápból állhatott a szállítmány, s minden 20 db-ot meghaladó lápot csónakkal kellett kísérni, hogy a fennakadt lápokat a csónakos újra útba indíthassa. Az időnként — alacsonyabb vízállásnál — engedélyezett rucalápozásnál, a megyei közgyűlés megszabta, hogy egyszerre 100 ölnél kevesebb, de 1000 ölnél több nem úsztatható; itt is csónakos kísérő elrendelésével, hogy a fennakadt darabokat kiszabadítva, újra elindítsa őket. Idővel egyre több probléma adódott vízügyi szempontból, többek között, hogy a rucalápozással úsztatott tűzifa elzárja a hidak nyílását, rongálja a folyók medrét, s a leülepedett fa eliszaposodást okoz, ezért az 1860-as években csak Szanazugig engedélyezik a rucalápozást. A faúsztatás a híddal rendelkező településeknek komoly jövedelmet biztosított, amennyiben a hidak alatt átbocsátott kasok, lápok, rucalápok után, bizonyos hídvámtarifát kellett fizetni, a hidak állapotában okozott károk térítésére. A hídvámtarifa pl. 1822-ben: „Egy tűzifával rakott kosártól, valamint egy sor (láp) fától, midőn a híd alatt által bocsáttatik 3 kr. Egy cserépcsikbe berakott nádtól a híd alatt való általbocsátása után 1 kr." Nóvák Antal vármegyei aljegyző által megállapított, Gyula környéki hídvámtarifák 1820 körül: „Békési hídnál a láphordozóktul, csak azért, hogy a híd alatt eljönnek, szoktak venni minden láptól egy db fát, mely egy s két petákot (tehát 7 és 14 krajcárt) is megérhet vagy pedig minden negyvenedik lápot elveszik. Dobozi gátnál pedig minden laptul egy garast (3 krajcárt) vesznek, ha pedig mindjárt akkor meg nem adhatja, azután két garast vesznek."

29 1864-ben Endrőd község elöljárósága Szabó József segédjegyző és Pintér György bíró az alábbi úsztatási vámtarifa alkalmazását rendelte el. „Singfa lápért 3 kr., nádlápért 2 kr., nagyhajóért (bőgős hajóért) 20 kr. kell fizetni."

30 357