Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Povázsay László: Adatok Doboz és környéke erdőhasználatához

megpecsételte a gátas malmok sorsát. A dobozi gátas malom a földesúr közbenjárására egyelőre elkerülte sorsát, s 1801-ben Vertits József királyi földmérő a malomcsatornára épülő vízimalom tervrajzát is elkészítette, mely a régi gátas malomtól 300 ölnyire, Békés irányába épült volna, de egy újabb árvíz — 1803 — miatt, mely félig romba döntötte Dobozt, többé nem épült vízimalom. Az uradalmak terményeit, termékeit ezután a Gyulán és Békésen működő malmok dolgozták fel.

27 A hajósutakkal egy időben a dobozi, remetei és vári erdőket, melyek túlnyomórészt a Fekete- és Fehér-Körös között terültek el, ún. erdei töltések hálózták be, mely töltések csak a Körösök vidékén alakultak ki. Ezen utak a személyforgalmon kívül, a kitermelt faanyag vízimalomhoz, folyóhoz, hídhoz, postaúthoz és a településhez történő kiszállítását könnyítették meg. A töltés magassága 1-1,5 m, szélessége 3-4 m, hossza általában 4-5 km volt. Az erdőség is láppal, „fenékkel", sasos résszel volt tarkítva, a feltáratlansága miatt is szükség volt ezen közelítő utakra. 1820-ban Huszár Mátyás, királyi földmérő által Békés megye keleti részén végzett vízrajzi felmérés szerint ilyen erdei töltés Doboz déli részén a Malom-foktól kb. 4 km hosszan vezetett Dobozra. A remetei erdőben, a szannai átaljárótól a Fekete-Körössel és Feketeérrel párhuzamosan szintén vezetett erdei töltés a Fenyékes-tó érintésével, a Nagy-nyulánk, Mogyorós és Sebes-érhegy erdőrészben a dobozi útig, illetve a nagyváradi postaútig. Ezen töltésekről a remetei erdőben a szanazugi gátőrház mögötti „kispart", S. 39/e erdőrész, valamint az S. 16/b erdőrészben húzódó, kb. 250 m kiemelkedő partrész tanúskodik.

28 Az erdei utak szerepe és jelentősége a vízszabályozás után kialakult nyiladékrendszerrel megszűnt. Faúsztatás a Körösökön A faúsztatás a Körösökön nem oly régi keletű volt, mint a hajózás. A faanyagszükséglet megnövekedése, valamint a XVIII. században létrejött hajósutak tették lehetővé a szükségessé vált faúsztatást. Az úsztatás eszközei abban különböztek a hajózás eszközeitől, hogy közvetlenül nem irányították őket; rábízták a rakományt a folyón, hajósúton való szabad úszásra. A nagyobb rakományoknak csónakos kísérője volt. Az úsztatás kasokban, lápokban és rucalápokban történt. A kasok farudakból, gúzsokkal összekötött farácsok voltak, hosszuk és szélességük 3-3 öl — kb. 6-6 m —, magasságuk 1 m, szintén farácsból. Ebbe a kasba 8 öl tűzifát rakhattak. Az elkészített és megrakott kasokat a folyók, hajósutak partján hagyták, 2/3-ad részük a vízben állott, s tavasszal a víz emelkedésével a vízbe lökték a kasokat. Sokszor 80-100 kas is megindult, általában a Fekete-Körösön csónakos kísérővel Gyulára, Csabára, Békésre. A láp hasonlított a tutajhoz, s a 3-4 m hosszú fenyőgerendákra keresztbe szegezték a 2-2,5 mh fenyődeszkákat. A rakományt, ha megmunkált faanyagból — zsalu, falapát stb. — volt, lekötötték. Aszerint, hogy mivel rakták meg, singfaláp (tűzifa, hasábfa), zsaluláp, nádláp (cserépcsík) volt a nevük. 356