Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Térjünk vissza józan eszünkhöz; ne higgyünk a csodákban és a közvetítőkben, csak az „emberi bizonyosságokban!" — a lelkiismeret szavában. „A hit annál biztosb s erősb, minél értelmesebb; a legjobb vallás tagadhatatlanul a legvilágosabb; ki istentiszteletét rejtélyekkel, ellenmondásokkal díszesíti, arra tanít, hogy bizalmatlankodjunk. Az én istenem nem sötétség istene: ő engem nem azért ajándékozott meg ésszel, hogy ennek használatátul eltiltson". Nem tagadhatja senki, hogy „legnagyobb eszméinket az istenség felül" eszünkből meríthetjük. A különböző hitpontok azonban a róla kialakuló fogalmainkat „összezavarják; — ahelyett, hogy nemesítenék, lealacsonyítják". Arról győzködik az embert, hogy az isten saját képmására teremti az embert, holott fordítva van. „Mihelyt a népek istent beszéltetek, ezt azonnal minden egyes nép saját szokása szerint tévé, minden egyes nép azt mondata az istennel, mit maga akart. Ha csak arra hallgattak volna, mit az isten minden ember szívének mond, mindig csak egy vallás leendett a földön." Mélyen elgondolkodtató, szenvedélyesen őszinte, eretnek szavak ezek, s ami még kellemetlenebb, óriási visszhangjuk támadt. Napok alatt elkapkodták a botrányokozó, hírhedt könyvet, amely nem kevesebbre vállalkozott, minthogy az ész fegyverével „lerombolja a szentírás és a próféták igazságait, megingassa a hívekben a kinyilatkoztatás csalhatatlanságába és a csodákba vetett hitet, és aláássa az egyház tekintélyét" (a párizsi parlament ítéletének magyarázó szövegéből) . Sietett is előbb az egyház, majd az államhatalom nyilvánosan árulónak bélyegezni a vakmerő írót, aki hogy ne tudhassák foganatosítani a vele szemben kiadott letartóztatási parancsot, híveinek segítségével menekülni kényszerült Párizsból. (Még szülővárosa, a svájci Genf sem fogadta be.) Hiába tépték azonban darabokra és „sütötték meg" — azaz égették el nyilvánosan — a lázító és közveszélyes könyvet (volt olyan város, ahol még a Társadalmi szerződést is), a benne lévő gondolatoknak már nem lehetett útját állni. Még az evangéliumok szentségének bizonyságtevő erejét dicsőítő elmélkedés sem könyörült az írón. A magát mélyen megsértettnek érző klérus vakbuzgó vezetői nem kegyelmeztek. Nem vették figyelembe Rousseau áradóan lelkes szavait: „Lehetséges-e, hogy ily nagyszerű és mégis oly egyszerű könyv emberek műve?, lehetséges-e, hogy az is, kinek történetét magába foglalja (Jézus), az csak ember? így beszél-e az ábránd, vagy a felekezetbeli dicskór? Mily szelídség, mily tisztaság van erkölcseiben! mily vonzó báj tanításaiban! mily emelkedettség elveiben!, mily mélység bölcs szavaiban!, mily lélekjelenlét, mily finomság, mily határozottság válaszaiban!, mily uralkodás szenvedélyei felett!" Nem hallgattak arra az érvelésre sem, amellyel Rousseau Jézust különbnek, példamutatóbbnak minősítette minden földi halandónál, minden ókori bölcsnél, még Sokratesnél is, akinek „élete s halála bölcshöz, (míg) Jézus élete s halála istenhez illő". A párhuzam számunkra a hozzáfűzött fordítói glossza miatt érdekes. Hitelesen igazolja Czóbel Ernő állítását: — Greguss bátor magatartása, forradalmi radikalizmusa nagy mértékben meghaladta az országgyűlések és a hírlapok szabadelvűségét. Még Rousseaut is túllicitálta; kevésnek és diplomatikusnak minősítette megállapítását. A következőket írta: „Az előszóban ugyan azt ígértem, hogy Rousseau művét jegyzetek nélkül adom át az olvasónak: de itt már kénytelen vagyok szószegőleg megjegyezni, hogy Rousseaunak a Sokrates és 134