Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

annak menni" törvénye szab irányt, mint az 1845-ben írt Petőfi Sándorhoz című Greguss versben, ahol is így hangzik az ő megfogalmazásában József Attila tétele: „Érezni kell előbb a sors hatalmát", hogy meg lehessen festeni „a szívnek vad csatáit, a bánat tengerét az életen". Nem vezérli többé az az elv, hogy „az élet boldogtalansága" a költőnek áldás, mert mélységbe sújt a legnagyobb szerencse (csak „a por rabjának zárvák az egek"), mig „a dalteremtő ég felé siet" és lerázva mind a földi terheket, harmóniát teremt önmaga és olvasói lelkében. Erről, sajnos, megfeledkezik Greguss, ki most megveti Petőfit költőhöz méltatlan sanyarú ifjúságáért: sikertelen katonáskodásáért és vándorszínész múltjáért, s valójában olyan verseit pellengérezi ki, amelyek alapján két évvel korábban 1- tempóra mutantur — még halhatatlanságot jósolt neki. Felesleges tovább sorolni a reális műelemzés követelményeit egyszerűen megkerülő, ízetlen oldalvágásokat. Annyira beleélte magát ebbe az átlátszóan kisszerű tónusba, hogy még a versek sajátos, népköltészeti eredetű szerkezeti felépítésére sem figyelt fel. Pedig — ahogy az Ungarische Volkslieder igazolja, ismerte és szerette is a népdalokat. Vagy talán csak a „kezdetleges ösztönös költés" bántó lenyomatát látta az Ez a világ amilyen nagy kezdetű dalban, s azért hagyta figyelmen kivül, mert nem érzékelte benne az öntudatos műalkotás „kiszámított és szabályos szerkezetét?" Esetleg mert nem ismerte azt az egymással perelő, tézis-antitézisre építő, fokozó tendenciájú népi formulát, amelynek legismertebb példája a Nagyabonyban csak két torony látszik? Vagy ami még hihetőbb, nem akart még csak véletlenül sem dicsérni? Petőfi művészi érzékét pedig nagyon is foglalkoztatta ez a képlet. Greguss kritikájának megjelenése után alig telt el két hónap, s máris a világirodalom egyik legcsodálatosabb szerelmi vallomásának, a Szeptember végén-пек első versszakához is ezt a „rámát" vette, csakhogy itt a tételek és ellentételek megfogalmazására nem egy, hanem arányosan két-két sort használt. Ékes bizonyítékot szolgáltatott ezzel arra is, miként kell(ene) a „nagy vulgus" érzelem- és gondolatvilágát kifejező és megtestesítő tiszta népköltészeti forrásból táplálkoznia a műköltészetnek, hogy „tartalomban és idomban gyarapodjék". Említettük, hogy Greguss feltétlenül ismerte Pulszky két részletben közölt Petőfi- kritikáját, sőt szellemével és módszerével hellyel-közzel azonosította is magát. Akadt nem is egy olyan motívum, amelyet átvett és hasznosított. Mint uralkodó vonás, mindkettőjük bírálatán végigvonul a népiesség természetes hangjával és stílusával szembeni művészi érzéketlenség. Mégha elfogadják is az elvet, hogy ti. a müköltészet szükségszerű megújulását a népköltészet segítheti elő, valahogy a kelleténél több bennük a félelem, nagyobb a régi művészeti hagyomány eszményeihez való ragaszkodás. Nem érzik, mi az, ami asszimilálódni képes, amit meg lehet és meg is kell gyökereztetni, amit át kell menteni a jövő művészetébe. Nem sejtik meg, hol válik el, ki a kordivatot kiszolgáló, szerény tehetségű epigon, és ki a különféle adottságok, igények és követelmények között helyesen szelektáló, jövőt építő szuverén tehetség, az egyéniség. Iskolai végzettséghez, diplomához kötik a költő fogalmát, és sajátosan értelmiségi kiváltságnak tartván az írást, bizalmatlanok az „osztályidegen", az „iskolázatlan" népköltővel szemben. Nem veszik tudomásul, hogy az általuk lenézett 98