Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
és lekezelt népköltő is lehet az egyetemes kultúra képviselője, ha együtt rezonál a lelke a kort irányító eszmékkel és ideálokkal. Petőfi- kritikájukban ennélfogva viszonylag -kevés a javitó szándék és a megértés. Amikor a kifogások tömkelegét szórják rá, s állandóan a kellő műgond hiányát hangoztatják, inkább a rosszindulat vezeti őket, semmint annak az elemi igazságnak a belátása, hogy az alkotó elmék szellemi produktumainak is csak egy kis töredéke jut el a művészi teljesítőképesség legfelső csúcsára. Nem lehet és nem szabad tehát minden alkotástól elvárni és megkövetelni a művészi tökéletességet. Ennélfogva nekik is elsősorban a kiemelkedő eredményekre, a fénylő csúcsokra — mint a jövő eszmei-művészi pilléreire — kellett volna ráirányítaniuk az olvasók figyelmét, s nem azokra, amelyeket úgyis hamar kiszűr a könyörtelen rostáló idő. A kritikus is nevel: olyan egyedeket, akiknek talán nem elég fejlett a művészi látásuk és a társadalompolitikai-filozófiai tájékozottságuk, de akikben él a vágy arra, hogy koruk eszméivel azonosuljanak és művészi elveit és kifejező eszközeit magukévá tegyék. Nem az a sértő tehát, hogy az általuk inkriminált versekben felszínesen átélt élményeket és érzéseket meg félkész, pongyola megfogalmazásokat találtak. Ezek ellen joggal tiltakoztak, még ha kijavításukra nem is adtak példát. Hanem az a mód, ahogyan tették. Az a lejáratni és nevetségessé tenni akaró rosszindulat, amellyel csak a negatívumokat vették sorra, olykor még a nagy verseknek (lásd Greguss Az alföld bírálatát) sem kegyelmezve. Tartozunk az igazságnak: Pulszky — ahogy maga kijelenti — mindössze a kötet 1/8-át vetette el, s ez kimondottan jó arány. Sajnos azonban túlságosan elmerült a hibák, a negatív jelenségek felsorolásába, s nem jutott ideje arra, hogy az értékes versekre is felhívja az olvasók figyelmét. Nem mutatta meg, mi bennük a jó, a tökéletesen elkapott kép és hangulat, mi a korszerű idea, amely előremutat a jövő felé. Vagyis: miért kell becsülni és szeretni őket. A „mennydörgés" és „villámlás" gyermekeivel — a realitástól elszakadó képzelet szokatlan szüleményeivel — a költő tűndérjátékaival pl. alig tudott kezdeni valamit. ízlése megszokta a konkrét helyzeteket és nyelvi fordulatokat használó valóságversek logikai és esztétikai nyugalmát, nem kívánta a megrázó, a döbbenetes képi élményeket. Nem sejtette meg, hogy más az élet és más a művészet igazsága. Hogy a költőnek az igazat kell mondania, nem csak a valódit — együttérzésre, együttgondolkodásra, és együtt alkotásra kell kényszerítenie bennünket, olvasókat. Azért kell társítani fényt és zenét a gondolathoz, hogy képesek legyünk még jobban rezonálni reá, s mert általuk „világlik agyunk". Pulszky prózaibb lélek volt, s nem gondolt ilyesmivel. Fennakadt és dagályosnak minősített mindent, ami túllépett a valóságoson. Visszautasította a merészebb költői képeket, és görcsös igyekezettel védte hibás álláspontját, önmaga racionális nézőpontját, szemléletét. Különösen a stílusforradalmat jelentő Felhők ciklus verseivel gyűlt meg a baja, melyekben — jó érzékkel tapintott rá — „új hang üti meg fülünket; a költő philosophálni kezd, keblében felébredett azon felbontási és fejtegetési szellem, amely éles elméjű talányokban gyönyörködik, s eredményeit jelmondatokban és gnómákban szereti letenni". Hibakereső akadékoskodással egymás után marasztalja el őket. A sóhajtásnyi — mindössze 6 soros — kis versben:
