Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

eredetisége, sem a hasonlat alapjául szolgáló asszociált tárgy keltette hangulat értéke. Sőt a vers egyéb tulajdonságaira sem hajlandó figyelmezni a fentebb stil művészi elvét megtagadni nem tudó, rosszmájú Greguss. Nem kell neki több indíttatás; hiszen nem kétséges: a kapitányi rang álnok emlegetése a cél, ez pedig nem más, mint ízléstelen és embertelen vágás, övön aluli ütés, amely a fiatal Petőfi zsákutcába jutott életének sikertelen kiútkeresésére: a rang nélkül és betegen ott hagyott katonai szolgálatra figyelmeztet. Hasonló célzatú és eredetű gúny található abban a jegyzetben is, amelyet Greguss a Katona barátomhoz fűzött. Mintha élvezné, hogy borsot tör a peregrinus költő orra alá, aki versei végén mindig feltüntette azok keletkezési helyét is. Most pártolás hiányában elmaradt nyugati tanulmányútjának fiaskójára kívánta emlékeztetni — ehhez kért előleget Pulszkytól — ekképpen: „Petőfi jelenleg Párizsba utazott, innen Londonba szándékozik; reméljük, hogy mindkét városban megszálandja őt a költés múzsája. Kivált Párizs igen fogja magát kivenni a versek alatt; jöhet még idő, hogy a gyerekek földleírást fognak tanulni Petőfi verseiből". Majd így folytatta epés kellemetlenkedését: "... minden valamire való ember megnézi Párizst... Hasznos szolgálatokat teszek honomnak, ha Párizsban volt íróink neveit ide teszem, betűrendben: Bloch Mór, Egressy Gábor, Erdélyi János, Gorove István, Irinyi József, Petőfi Sándor, Petrichevich Horváth Lázár, Szemere Bertalan, Székács József, Tóth Lőrinc. Már látom, hogy nekem is el kell mennem Párizsba, különben nem is mutathatom magamat ezen férfiak között". Lehangoló tény: arra, hogy Petőfi nem a szerencsés, vagyonosabb emberek privilégiumának és státusszimbólumának, nem is a felsőbb körökhöz való törleszkedés eszközének tekintette a nyugat-európai utazást, hanem elsősorban a szellemi-szemléleti gyarapodás, az egészséges töltekezés forrásának, ugyanúgy mint korábban a Londonba is eljutó Vajda Péter, aki a nagy városból alig látott mást, mint a könyvtárt és az állatkertet, vagy mint Táncsics, aki kötelességének tartotta, hogy Párizsban ahhoz az Etienne Cabet-hoz zarándokoljon el, akinek Ikáriai utazásai Petőfi és nemzedéke „imakönyvként" olvasta, — arra a józan ítélőképességét elvesztő, elfogult Greguss gondolni sem mert. Valószínű, parvenünek tartotta megtagadott eszményképét, pedig csak — akár a két előbb említett plebejus demokrata társ — szokatlan jelenség volt. Azt hitte, hogy az iskolázatlan népköltő nagyzási hóbortban szenved, s ezért méltatlan az anyagi támogatásra és a hosszú — talán felesleges — külföldi útra is. A vizsgálódás alapelve sajnálatos módon azonos maradt végig. Még véletlenül sincs eltérés a versek kezelésében. Nincs egyetlen, amely közel tudna kerülni Greguss szívéhez. A Búcsú a színészettől eme két sorához Hogy én lelépek a színpadról, Szivem nagyon, nagyon beteg a következő két szellemeskedő megjegyzést fűzi: „Mások a színpadon találták azt nagyon betegnek", illetve — hogy még nagyobb legyen a csattanó —: „Ami az én egyedi meggyőződésemet illeti, megvallom, hogy Petőfi urat a színpadon mégis egészségesebbnek tartom, mint a költészetben". Nem kell hozzá különös érzék, hogy észrevegyük: ez nem műbirálat, csak olcsó hetvenkedő akadékoskodás. Itt nem az „aki dudás akar lenni, pokolra kell