Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ismerősei között is. Szeberényin kívül pl. apja Greguss Mihály egyik legrajongóbb tanítványa, az eperjesi főiskola konzervatív főgondnokának a fia: Pulszky Ferenc, aztán Vahot Imre, a Pesti Divatlap „gázsiba szűk kezű" szerkesztője és a Petőfit egyszerűen káplárköltőnek" tituláló, ekkor még almanach-lírikus Sá~ rosi Gyula stb. Ezek kivétel nélkül a tanult ember gőgjével kezelték, és támadtak rá „az iskola zsibbasztó porát" szenvedni nem tudó, náluk nagyobb hírnévre emelkedett „exorbitáns Genie"-re, aki a kötöttségei alól felszabadult fiatalember szertelen kedvében nem átallotta megfricskázni „diligenter frekventált" iskoláinak „sok szamár professzorát". Nevezettek Peíő/z-ellenességében és tajtékzó haragjában tagadhatatlanul a mundér becsülete, a felekezeti iskola — a kedves alma mater — védelme képezi a közös indítékot és jelenti az egyik vezérmotívumot. („Exorbitáns Genie"-nek — természetesen nagyon is gúnyos mellékízzel — a pesti főkapitány: Szekrényesy András nevezte a költőt a róla írt titkos jelentésekben.) Érdemes megfigyelni, milyen nagy a szemléleti azonosság Szeberényi, Pulszky és Greguss Petőfi-ellenes kirohanásaiban. Szánalmas vagdalkozásaikat alig sorolhatni az értekezés, az irodalmi kritika műfajai közé. Szóról szóra haladó, látszólagos precizitásuk ellenére sem törekszenek sem a művek belső mondanivalójának, sem külső sajátosságainak a megértésére és megláttatására. Nem alapoznak következetes fegyelemmel végzett sokoldalú műelemzésekre; íróikat nem érdekli a vizsgált versek belső építkezése, sem az általuk keltett művészi hatás eredőinek a kutatása. Kicsinyeskedő akadékoskodásaikban nincs kellő logikai fegyelem. Gúnyos kommentárokat fűznek csak az egyes sorokhoz és szavakhoz, nem akarják megérteni a költői szándékot — nem akarnak azonosulni vele. Ezáltal könnyen kifigurázhatókká válnak a kontextusból, a szövegösszefüggésből kiemelt apró részletek. íróik eltávolodnak a kritika igazi szellemétől és alapvető kívánalmaitól. írásaik a tudományos irodalom ámító „archimedesi görögtüzei"-vé, tetszetős tán, de felszínesen sziporkázó, talmi értékű szellemi tűzijátékokká válnak, amelyeket könnyen elolt a valóság könyörtelen parancsa és igazságszolgáltatása. Magától értetődően, nem vártuk mi kritikai irodalmunk hajnalán az esztétának készülő 22 éves Gregusstól, hogy olyan mély, olyan lényeget kereső és láttatni akaró értekezést írjon, mint amilyeneket Kölcsey és Bajza. Azt azonban igen, hogy objektív hangon fejtse ki véleményét és ne próbáljon — mondd és írd — 12 hányaveti ötletszerűséggel kiválasztott versre alapozva megdönthetetlen igazságokat megfogalmazni a még alig kezdő költő addigi életművét összegező kiadványról, amelyben azért több nagy vers, sőt a János vitéz is helyet kapott. Olyan felelőtlenség ez, amely nem Petőfinek, hanem neki ártott többet. Már az első gondolat felidézi és tudatosítja bennünk a Szeberényiéhez hasonló, kötekedő alaphangulatot és alapállást. De amíg Szeberényi a pedáns tanár mindenhatóságával és szellemi felsőbbrendűség- érzésével durván sértegető hangon oktatta ki Petőfit, alig fogyván ki a gorombaságokból, addig benne a könnyedebb, a látványosságra törő ironikus humor munkált. Szinte élvezte a feladatot: letaszítani trónjáról a költőt. Belelovalta magát — a kákán is csomót keresett — mindenáron gáncsoskodni akart, de már a költői érzésvilágot és 94