Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
folytatott tanácskozás után élete sorsdöntő dilemmájában visszavonhatatlanul a magasztos példa: az önfeláldozó csatatéri halál mellett döntött. El lehet képzelni, milyen óriási közigazgatási szaktekintély lehetett Bonyhay, ha ekkora tehertétellel is kitartott személye mellett az abszolutista hatalom. Ő — tudjuk — mindig szégyellte ezt a hihetetlen bizalmat. Ha nem az árvák szolgálatáról lett volna szó, vissza is utasítja. Ennek ellenére minden erejével azon volt, hogy minél előbb megszabadulhasson tőle, a gyűlölt és nemszeretem hivataltól, s hazakerülhessen Berénybe. Nagy szerencséjére, segítségére sietett a falu is, hol „a kis számú, de képzett emberekből álló értelmiség" több tagja távol tartotta magát a schwarz-gelb szolgálattól. Neki kapóra jött; — a kisebb rosszat, a megváltást jelentette. Örült, hogy a berényiek kapva kaptak a lehetőségen, és meghívták a helyi „árvabizottmány jogtudós ülnökségére", méghozzá egyhangú szavazattal. Boldogan jött, nem volt benne duzzogás. Nem törődött azzal a vandalizmussal, amelyet a magát becsapottnak érző, „századokon át elnyomott, politikai jogokat nélkülöző, szolgaságban sínylődő köznép" hajtott végre az ő tanyáján is, amikor ráébredt arra, hogy a főúri család — Wenckheim Lászlónak 1848. március 22-én a gyulai népközgyülésen tett ünnepélyes fogadalma ellenére sem hajlandó igazságot szolgáltatni az ún. „megigazító" perben. Egyértelmű volt — az erőszakos támadás éle nem ellene, nem is Tessedikné vagy Csaraszka János ellen irányult. Ők csak szánnivaló, de kényszerű statisztaszerepet töltöttek be a szomorú drámában. Ezért hát nem is ők, hanem a főispánná előlépett Wenckheim Béla „szólította fel" magánlevélben Szombathelyi Antal alispánt (mellőzni kívánván a számára kétes értékű hivatalos utat), hogy „a miniszteri rendelkezések értelmében" a berényiek „megfékezésére és megzabolázására" bátran nyúljon a legkeményebb retorziókhoz. „Úgy vélem — írta —, hogy legalább egy divisio katonaságnak oda való elhelyezése, annak minden adóbeli betudás nélküli tartása, a kárnak megtérítése, a vétkeseknek egy különösen e végre kiküldött sedria általi megfenyítése lennének azon egyedüli eszközök, melyek a már annyira elharapódzott berényi lázadási rendetlenségeket helyrehozni képesek lennének". Jellemző, hogy sem Bonyhay, sem a fent említett kárvallott társak nem kértek ügyükben hasonló jogorvoslást és elégtételt. Az árvagyámi munkakörben aztán Bonyhay „több éven át meg is maradt", és munkáját közmegelégedésre látta el. Tekintélye, közéleti súlya közben nőttön nőtt. A 60-as évek elején alakult Békés megyei Takarékpénztár egylet például Bodoky Károly mellett benne tisztelhette egyik legjobb, legaktívabb szervezőjét, ki nemcsak ekkor, hanem később, az intézmény megszilárdításának a munkájából is lelkesen kivette a részét. A társulat létesítésének értelmi szerzője: Wenckheim László, meg kell adni, korán és pontosan észlelte a kedvező szelet, s nem sokkal a régi, a Világos előtti kereskedelmi törvényeket visszaállító és a kamatkorlátozást megszüntető országbírói értekezlet után 1861. március 22-én már felvetette Gyulán a takarékpénztár eszméjét, sőt a vármegyei közgyűlésen be is mutatta annak nyers tervezetét. Ezt a közgyűlés megjelent tagjai, akik maguk is tapasztalták, hogyan enyhülnek a szabadságharc bukása után a hiteléletre nehezedő súlyos megszorítások, lelkes örömmel fogadták és támogatták. Másfél évi huzavona után (ez 72