Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

te nyelvújítási harc során beigazolódott Bessenyei György felismerése: a nyelv és vele az irodalom megújulásának, eljövendő virágzásának egyenes útja a néphez vezet. Ott, a népéletben és a népiélekben van az értékes, kibányászásra váró, „arany kővel tele" hegy, szellemi gazdagodásunk legfőbb biztosítéka, amelyből az eredeti ízű és szellemiségű nemzeti irodalom táplálkozhat. Kölcsey ben így tudatosodott ez: „A való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni." Ez a nemzeti öntudatot tápláló erő magyarázza, hogy a szakmai berkekben egyszerűen „felhívások kora"-ként ismert, több évtizedre terjedő időszakban — vagyis a század utolsó harmadáig, amíg a népköltési gyűjtés nem vált a szaktudósok feladatává — miért tapasztalható oly szoros összefüggés a politikai élet élcsapata és a széles népi alapra támaszkodó, valójában társadalmi jellegű gyűjtőmunka között. Miért ölthetett országos méreteket a népköltészettel való foglalkozás, miért lett tudatos hovatartozást tükröző, 1848 eszméit érlelő dacos politikai agitáció és magatartásforma, miért jött divatba a magyar tánc, a magyar termékek védelme, a magyar ruha, a régi magyar viselet stb. az elnémetesítés minden lehetséges válfajával, diktatórikus rendelkezéseivel és megnyilvánulási jegyeivel szemben. A népköltészet értéke és jelentősége közvetlenül a szabadságharc bukása után sem devalválódott sokat, hiszen igaza volt Kemény Zsigmondnak: „Nagyobb súllyal és kockáztatóbb életmegvetéssel alig folyt le forradalom, mint nálunk". Annyit jelent ez, hogy nem volt még egy másik, hozzá hasonló forradalmi mozgalom, amelyben ilyen szoros egységre talált a nép évezredes vágya és a harc végső célkitűzése, s amelynek lelkes hangvételű, ösztönösen politizáló, gazdag népköltészetét az igazságba vetett szilárd hitnek és meggyőződésnek olyan elvi tisztasága, a jogos honvédő harcnak olyan elszánt tüze és tudata táplálta, mint ezt. Abban azonban már ő (ti. Kemény) is tévedett (lehet, hogy tudatosan?), hogy a bukás után nem volt a világon „mélyebb csend, rászánóbb önátengedés", hogy itt „mihelyt a háború megszűnt, a szuronnyal, a szablyával együtt letétettek a szenvedélyek is, és a tűzhelyéhez visszatérő nem hozott haza sem bosszankodást a múltért, sem bosszútervet a jövőre". Merő képtelenség ez. Szánalmas meghazudtolása az előbbi állításnak — a katonák „kockáztató életmegvetéssel" párosult, tudatos hősi erőfeszítésének. Olyan nemzeti öntudatot és történelmi igazságot sértő fájdalmas tévedés (Hay~ паи és Bach rémuralma, a Ferenc József elleni merényletkísérletek, a Makk-féle felkelés stb. mind-mind tiltakozik ellene), amelyet nem menthet és nem enyhíthet semmi. Sem az az elv, hogy Kemény tollát röpiratainak — elsősorban a Forradalom után-nak — írása közben a „zsold reménye" vagy méginkább a gyáva félelem, az önmentő szándék irányította. Sajnos, elképzelhető ez is. „A katonai kormány eréllyel párosult bölcsességét" hirdetni, Kossuth szándékos lejáratására vállalkozni, a véreskezű császári hatalom "nagylelkűségéről" áradozni a legsötétebb terror közepette, 1850-ben egyet jelentett a magyar önvédő harc értelmének és szükségességének a tagadásával. Azt a harcot tagadta meg Kemény, amelynek pedig Szemerétől kapott minisztériumi beosztása révén ő maga is katonája volt.