Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A „nemzeti dermedés és apátia" szomorú időszakában írt, alapjaiban hibás vádirat indító okát és erkölcsi alapállását ma már nehéz megérteni, méginkább a nemzeti önismeret és tudatos önvizsgálat számlájára írni. Olyan bántó „nemzetkarakterológiai fejtegetés" ez (mert ilyen igénnyel is fellépett az író), amely nem törődött sem a nép reális érzés- és gondolatvilágával, sem a történelem keserű tanulságaival. Természetesen nem a hiú ábrándkergetés, a megtévesztő csalóka álmok és illúziók felszámolását kárhoztatjuk a Forradalom utáni olvasva. Tanulni kell a nagy katasztrófákból is. Ugyanakkor valljuk azt is, hogy a tiszta lelkiismeret higgadtságával és a teljes igazság megismerését szolgáló tények és adatok széleskörű feltárásával és azok következetes elemzésével szabad általánosítani. Nos, mi éppen ezt a kötelező objektivitást hiányoljuk Kemény röpiratában. A jelenségek sokolodalú vizsgálatát, amelyet nem pótolhat sem a retorika, sem az egyéni érzések és indulatok szenvedélyessége, sem az a látszatigazság, amelyet a valóság szimptómáinak irányított csoportosításával együttjáró hangsúlyeltolódás ad. A Habsburg-ház indokolhatatlan glorifikálását, példás emberségének és nagylelkűségének a dicséretét, mert a történelem megtanított rá bennünket, hogy a tények és az adott politikai realitás akart elferdítésével nem lehet sem megbékíteni sem megvédeni egy nemzetet, sőt még azokat sem, „akiket a hatalom sújtoló karja elérhet és elért" — ahogyan az író Degré Alajoss&X szemben igyekezett védeni a maga szomorú röpiratát. Nem lehetett 1850-ben sem, ahogy ezt a központi rendelkezések, megtorló intézkedések garmadája igazolta. Elképesztő, mi mindenre terjedt ki a rendőrállam figyelme. Összeszedték a forradalom alatt megjelent újságokat — megyénkből is beszolgáltattak jó csomó köteget —, nyilvánosan elégették a Kossuthbankókat (arra, akinél találtak, börtön várt), megtiltották még a „széles karimáu és alacson teteü, u.n. Kossuth-kalpok viselését" is. Szoros felügyelet alá vonták a „kintorna-hordókat, a vásári énekeseket, a gipszbábok árusítóit", a könyvárusokat, mert esetleg „forradalmi irányú kiküldetésük" is lehetett; ellenőrizték a búcsújárókat, „miután tapasztaltatott, hogy azok között eme külszint felhasználva, felforgató pártiak is léteznek". Éber figyelmet fordítottak a bevett egyházak tevékenységére (sok protestáns pap és tanító ellen folyt eljárás). Gyűléseket csak a megyefőnök külön engedélyével, hivatalos ellenőrzés mellett tarthattak. Új, a régebbinél radikálisabb szemléletű felekezetek, szekták (céljuk „a r.cath. vallástól való elszakadásra csábítani és communisticus elveket terjeszteni") alakítását meggátolták, összejöveteleiket betiltották. Szabályozták és engedélyhez kötötték a vándorszínészek munkáját. Számba vették a színészeket, átvizsgálták a társulatok könyvtárát, nehogy „ártalmas" eszméket terjesszenek; a ruha- és kelléktárat, hogy megakadályozzák esetleges „forradalmi jelvények" és öltönyök színpadi használatát. Előírták, hogy a tanulás céljából külföldre menni szándékozóknak a belügyminisztertől is kell engedélyt kérni. Tüzetesen megrostálták a napi- és hetilapok híreit és cikkeit, hogy elfojtsanak minden olyan új kezdeményezést, amely a nemzeti érzést vagy a 48-as eszmék továbbélését segíthetné elő. S lehetne sorolni tovább a szigorú védekező-tiltó intézkedéseket. Mégsem tudta elérni a mindent elnyomó zsarnoki hatalom, hogy „a szurony okkal és szablyákkal együtt a szenvedélyek is letétessenek".