Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

gó között sem. S jóllehet ekkor még nem alakult ki a hét egyes napjaihoz kötődő, műfaj szerinti tervezés szokása, a vígjáték már kivívta uralkodó pozícióját, s azt még a századvégén is megőrizte, holott ekkor az igazgatók már tudatosan a közönség ízléséhez igazodva állították össze műsorterveiket. Elsőségét legfeljebb a népszínmű veszélyeztette, amely függetlenül attól, hogy az epigonok tollán egyre inkább elsekélyesedett, hazug illúziókat keltő ünneplő gatyás figurái miatt pedig népdrámává nem tudott sűrűsödni, vidékünkön a vasárnapi reprezentatív előadások kasszadarabja lett, míg a történelmi dráma többnyire szombat estére szorult. A hét más napjain ugyanakkor felváltva játszottak vígjátékot, bohózatot, humoros társalgási színművet, francia énekes játékot, operettet és szatirikus élű zenés bohózatot, ún. vaudevillet. (a műfaji jelzéseket a korabeli plakátokból és újságkritikákból vettük át.) Nemritkán még a szombati tragédiákat — történeti drámákat — is klasszikus értékű vígjátékokkal helyettesítették. Nem elmarasztalásként mondjuk ezt. Tudjuk ugyanis, hogy nemcsak a nemzeti csüggedés enyhítéséhez járult hozzá a műfaj, hanem a nyelvi kultúra fejlesztéséhez is. A köznyelv fordulatosabbá válását, a társalgási forma pallérozódását, népünk ízlésének a finomodását segítette elő. Az újra jelentkező elnémetesítő politika ellenében védte a nyelvet, mint hajdan Kelemen László és Kótsi Patkó János társasága. Valójában ezt tette a népszínmű is, amelynek paraszti világa érthetően nagyon közel állt a vidéki közönség lelkéhez. Viszonylagos tartós sikerét annak köszönhette, hogy a parasztember végre önmagát kívánta látni a színpadon az előkelő idegen urak helyett. A falusi műkedvelőgárdák még a felszabadulás előtt is szívesen próbálkoztak egy-egy Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede, Szigeti, Gárdonyi és Géczy István-darab előadásával (Csikós, Cigány, A piros bugyelláris, A sárga csikó, A falu rossza, A szép juhász, A bor, Gyimesi vadvirág stb.) Ha rájuk építettek, nem jártak rossz úton. A baj onnan eredt, hogy a népi témák iránt megnyilvánuló kereslet növekedésével a tartalom — a társadalompolitikai mondanivaló — elcsenevészesedése járt együtt. A lényegről a lényegtelenre — a tartalomról a külső formára tolódott át a hangsúly. A divatot kiszolgálni akaró mesterember-népszínműírók zöme ugyanis utánérző lévén, nem az életből, hanem az irodalomból tanult. Egyszerű másoló volt, akit nem érdekelt az egyéni látás- és szemléletmód, csak a gyors talmi siker. Nem a népet és a paraszti élet realitását, hanem a szerencsés elődök és példaképek műveit tanulmányozta. Emiatt aztán hamis lett a hang és csillogó a kép. Ünnepi külsőt öltött minden. A romantikus népi figurák (a betyár, a haramia, a csikós, a cigány, a juhász, a gulyás, a szökött katona, a nagyot mondó obsitos vitéz, a falurossza legény, a kísértetjáró csizmadia stb.) megfinomodtak; levetkőzték durvaságaikat, elrúgták osztályharcos indulataikat. íróik készakarva kiszakították őket valós környezetükből. Nem a természettel vívott mindennapos küzdelmeiket, nem sajátos gondolkodásmódjukat, érzésvilágukat, nem uraikhoz és magabiztos, rátarti feletteseikhez fűződő, sok esetben igen bonyolult viszonyukat ábrázolták, hanem történeteikkel, tudatosan kiagyalt meséikkel felhőtlen osztálybékét sugárzó, hazug parasztromantikát hirdettek. 43