Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A szénásiak — Táncsics lelkes, odaadó hívei — hallván, hogy képviselőjük a szomszédos faluban tartózkodik, útnak eredtek, s egész Bánfalváig elébe mentek, „megható jelét adva" ezzel is ragaszkodásuknak. (Többen átkísérték Szentandrásra is!) Ez a pusztaságból alig-alig kiemelkedő apró település ekkor még „oly alanti fokán állott a községi szervezeteknek" — közli Táncsics —, hogy még „rendes bírója sincs, hanem az uraság, helyesebben a gazdatisztei szoktak a lakosok közzől valakit megbízni a teendők teljesítésével". Ok azonban összehasonlíthatatlanul szerencsésebbek és boldogabbak voltak, mint az eladósodott bánfalviak. Őket az a fő célkitűzés foglalkoztatta, hogyan tudhatnának az urasággal: gróf Károlyi Györggyel olyan végleges egyezségre lépni, amely alapján az eddigi 6—6 évre szóló haszonbérleti szerződést „legalább 40-50 évre szólóval" — válthatnák fel. (Volt ilyen elképzelés Táncsics programjában is). Esetleg — s ez lenne természetesen a jobb megoldás — hogyan tudhatnák örökáron megvásárolni tőle az egész birtoktestet. A legkellemetlenebb élményekben „Szent-Andráson" volt része, ahol a reakciós klerikális erők nyílt provokációja botrányba fullasztotta beszámolóját. Már az előjelek sem voltak kedvezőek. A jegyző távol volt; a bíró és a „hitesek" — esküdtek — a kunszentmártoni vásárba mentek; a községháza udvarán tartott gyűlés előtt, a tanácsteremben gyülekezve, a kapatos Tóth Pál kötött bele, indignait hangon kérve tőle számon, miért nem emlékezett meg valamelyik fővárosi lapban arról, hogy múlt évi választásakor őt és feleségét a falu végén palacsintával és sörrel vendégelte meg, s tiszteletükre „fényes nappal kivilágította az ablakot". Figyelmeztették arra, hogy a kath. lelkész: „Zay úr" nagyon haragszik rá, mivel hogy a „papok jószágát el akarja venni". Táncsicsot nem befolyásolták a baljós előjelek. Sem a hallott hírek, sem a község vezetőinek távolléte, sem az átélt apró incidens. Nem volt tekintettel hallgatóságának felekezeti összetételére és érzékenységére sem; úgy vélte, sokakat sikerül észokokkal meggyőznie a plébános hívei közül is. Minden olyan kérdésről beszélni akart, amelyet kőrútjához előre betervezett. Tehát a vallásiakról is. Eleinte csak enyhébb fokú sértésekkel — nem igaz! hazugság! — és okvetetlenkedő közbeszólásokkal zavarták beszámolója megtartásában. Egyszer abba is hagyta beszédét. Amikor azonban a türelmüket vesztő párthívek befogták és a tanács tömlöcébe zártak az izgága botránykeverőt — aki nem volt más, mint Tóth Pál uram —, s arra kérték, folytassa mondanivalóját, igen helyesen, nem utasította vissza őket. „Én magam is római katholikus vagyok — kezdte fejtegetését — tehát nem felekezeti gyűlölségből, hanem tisztán meggyőződésből mondom, ..., hogy a mi római cath. vallásunkban a sok szertartás, a papság nőtlensége, a főpapság rendkívüli gazdagsága és hatalma Krisztus tanaival ellentétben állnak, hogy míg a papok meg nem nősülnek, a római pápától való függésük meg nem szakad, a kezeikben levő roppant jószágok a közoktatásügyre nem fordítatnak stb. stb. a haza fel nem virágozhatik". A felvetett kérdések szenvedélyes hangú, indulatos elemzése nagyon felkavarta a hallgatóságnak céltudatosan felingerelt „ájtatos" csoportját. Valóságos hitvita alakult ki. Heves és türelmetlen. Különösen azok a gondolatok háborították fel a vallásos embereket, amelyek a porosz iskolarendszer újszerűségére 335