Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

lyennel Táncsics paszkvillusa zárult: „Megszoktam az igazságért harcolni, teljes életemben oda törekedtem, hogy az emberek keblébe tiszta vallásosságot csepegtessek". Ő csak objektív tényeket, a való helyzetet ismertette nyugodt, mégis meggyőző erővel. Elmondta például, hogy az 1863-as nagy ínség óta a „hívek által kialakított egyházi adórendszer" értelmében a földtelen (háztalan) egyháztag évi 1 véka, a házzal bíró 2 véka, a földbirtokkal rendelkezők ezeken kívül holdanként 10 karajcárt fizetnek. Közölte, hogy bár igen jelentős anyagi áldozatot követel az iskolafenntartás — a tanítókat is maga fizeti az egyház —, az évi tandíj gyermekenként mégis csak 20 krajcár. Visszautasította azt a sértő, megbélyegző állítást, miszerint az egyház adóhátralék címén bárkit koldusbotra juttatott volna, s végül helyreigazította a cikknek a papok fizetésével kapcsolatos bántó tévedéseit, s nem keresve a hibás adatok és egyéb túlzások mögött rosszindulatot, természetes tárgyilagossággal ismertette, hogy készpénzfizetésük nem 250, hanem 80 forint, a földjárandóságuk sem 75 hold, csak 1 telek (a tanítóké 1/2 telek), s ezt „az országos törvény alapján kapják". Megértjük és sajnáljuk Táncsicsot, ki tökéletesen meg volt győződve arról, hogy minden szava igaz. Kiben bízhat akkor, ha legodadóbb híve, a főkortese tudósításában sem? A magasfokú erkölcsiségéről ismert Győry helyreigazító cikke után magától értetődően sokakban megrendült a bizalom. Táncsics erélyes támadása oktalan és silány vagdalkózássá zsugorodott össze, mert az emberek a tévedést nem az adatközlő(k)nek, hanem neki, a szerzőnek rótták fel. Alaptétele pedig — mint ahogy mondottuk is — cáfolhatatlan volt, amellett 1848-hoz is tapadt. Már ekkor megígérte Táncsics „a falusi iskolatanítóknak", hogy a pártjukat fogja. „Annyit mondhatok kendteknek — fogadta meg a Munkások Újságában —, hogy bízzanak; helyzetüket emberségből, a státus (állam) érdekéből és egyéb tekintetekből is megjavítani kötelessége a törvényhozásnak. Én részemről minden erőmet felajánlom, hogy kendtek ne a lelkészek konyhájában, cselédszobájában szolgák maradjanak, hanem a lelkészektől független, önálló, derék tanító polgárokká legyenek". Fogadalmáról nem feledkezett meg az 1871-ben benyújtott közoktatási reformtervezet összeállításakor sem. Heves indulatokat kiváltó műve sok tekintetben előzte meg korát. Olyan gyökeres reformot követelt, amely — Vincze László szavaival élve — „az államépület alapjait" rengette volna meg. Nemcsak azt hirdette tudniillik, amit a pedagógia mindenhatóságának elvét valló kultúrpolitikusok, akik szerint az eszmék sodrása törvényszerűen helyes irányba tereli és egységesíti a társadalmat, ennélfogva a közoktatás megváltoztatásával az egész társadalom is átformálható, hanem azt is, hogy az iskolaügy irányítását az államnak kell magára vállalnia, mégpedig a különböző egyházi „adományok": alapítványok, földbirtokosok oktatásügyi célra történő hasznosítása révén. Ezzel az elvvel pedig minden képviselőtársánál továbbjutott. Számos korszerű javaslata volt. Gondoljunk csak az ingyenes népoktatás kötelezővé tételére, az analfabetizmus felszámolására, a pedagógus munkájának nagyobb anyagi megbecsülésére, az óvoda- és iskolahálózat kiszélesítésére, szakiskolák állítására, a tehetséges szegény- és árvagyermekek államilag segélyezett továbbképzésére, a hitoktatásnak az általános oktatómunkától való elkülönítésére, az iskolaszervezés, iskolaalapítás jogának állami kézbe adására, az 328