Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

egyház és az állam viszonyának rendezésére stb. Joggal feledtetik ezek tervezetének megmosolyogtató túlzásait, azokat az erősen vitatható, sőt felesleges indítványokat, amelyek csak nagyon lazán, nagyon áttételesen kötődnek és kötődtek az iskolaügyhöz. Többek között a következőket soroljuk ide: a római „főtanár" — azaz a pápa és a magyar katolikus egyház és az állam viszonyának új alapokra helyezését, a kiöregedett papok ellátásnak kérdését, a papi címek eltörlését, a tanfelügyeleti rendszer megszüntetését, a papneveldék — szemináriumok — bezáratását stb. Túl részletező, sokfelé indázó, az elmélet síkjáról igen gyakran a gyakorlati megvalósítás mezejére tévedő szemléletmódjának tudható be, miért érzünk nagy minőségi különbséget az egyes pontok között. Elgondolkodtató az is, hogy bár eljutott az egyházi nagybirtok iskolai célra történő hasznosításának forradalmi radikalizmusáig, mégsem tudott tökéletesen megszabadulni ifjúkora utópista szocialista korlátaitól. Hosszú, önkényesen vállalt házifogsága és az államhatalom által rárótt fogházbüntetése miatt nem ismerte tökéletesen a reális helyzetet. Túlértékelte képviselőtársainak politikai-ideológiai fejlettségét; azt várta, hogy többségükben kiállanak 48 emlékét idéző, messze előremutató törvényjavaslata mellett, s vállalják azt a parlamentáris harcot, amelyet ő az egyházi irányítás alatt lévő iskolák felszabadítása érdekében hirdet meg. Közoktatásügyi reformtervezetének legfontosabb téziseit Táncsics már 1870. augusztus 14—23. között az orosházi választókerületben tett képviselői körútján ismertette. Mintha itt kívánt volna először meggyőződni arról, mekkora tömegbázisa lehet annak a radikális szemléletű, széles gazdasági-társadalmi alapra fektetett tervezetnek, amelynek középpontjában az oktatásügyi reform volt ugyan, valójában azonban legalább ilyen súllyal — minthogy csak ennek következménye lehetett — az egyházi nagybirtok állami kézbe vétele és célszerű felhasználása állott. Elképzelhető az is, hogy így akart meggyőződni arról is, tökéletesen ki nem érlelt elaborátumán milyen fokú módosítást, milyen mérvű finomítást követel a haladó közvélemény (a reakciónak sohasem kereste a kedvét), illetve hogy a javaslat beterjesztésekor milyen erős tömegellenállásra számíthat. Azt ugyanis már a folyton erősödő reagálásokból is felfogta: a klérus tökéletesen tisztában van azzal, milyen hatalmas veszély rejlik eszméi mögött; hogy minden szavával, minden írásbeli megnyilatkozásával szelet vet és vihart arat. A nagy tekintélyű ellenféllel, a klérussal szemben nem remélhetett sikert. Képviselőtársaitól, akik túlnyomórészt a szokás, az előítélet, a vallásos nevelés rabjai voltak, túl sok támogatást, mégkevésbé nyílt kiállást nem várhatott. Mégsem hallgattatta el lelkiismeretét, holott tapasztalhatta már többször is, hogy hajlékony „diplomatikusságot" nem ismerő, érzelmeit palástolni képtelen magatartásával, nem utolsósorban különálló véleményének makacs védelmezésével akkor is „kellemetlen benyomást hagyott maga után", ha történetesen nem ennyire súlyos politikai vihart (botrányt?) provokáló kérdésekről nyilatkozott. Hát még ilyenkor! Ilyenkor elszabadult a pokol, zúgott a Ház, ellenfelei gúnyosan kinevették, hangos közbekiáltásokkal és asztalveregetéssel zavarták meg felszólalását és beadványa felolvasását. Akár 1848-ban. Aligha volt az 1869 329