Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

gálád támadásokat. Nem kérkedett vele, hogyan járt túl a házkutatásokkal terhes kegyetlen időszak vérszomjas pribékjeinek az eszén. Nem uszított senkit sérelmeinek kiteregetésével a hatalom ellen. Tudta, nem a múlt érdemeinek a megjutalmazása érdekli és foglalkoztatja ezt az előre tekintő tömeget, hanem azt az esküt, azt a fogadalmat akarja hallani tőle, amellyel elkötelezi magát a jövő megalkuvás nélküli szolgálatára, a 48-ban kivívott jogok tiszteletben tartására és védelmére. Éppen ezért magáról csak a legszükségesebbeket mondotta el, azt is szinte távirati stílusban, ekként: „Múltamról fölösleges önöknek szólanom, nyitott könyv az, melyből mindannyian olvashatnak. Jelenlegi elveimről is elég volna annyit mondani, hogy azok ugyanazok, melyekért hosszú évek során szenvedtem az üldöztetés, a börtön kínjait, s amelyekért meg is vakultam". Miért érezte mégis kötelességének, hogy programját — politikai hitvallását kissé részletesebben ismertesse? Nemcsak azért, mert Kertész a régi gyakorlat szellemében erre kérte, vagy mert úgy tűnt, személyesen nem tudhat találkozni választóival, hanem mert „igen sokan még csak 1861-ben vallott elveiktől is nagyon eltérnek", ámbár ezt nem hajlandók elismerni, szögezte le beszéde elején. Politikai elvei csakugyan 1848-ban gyökereztek és ahhoz tapadtak. Annak szellemében követelte, hogy „Magyarország ügyeibe sem Ausztria, sem más ország, sem a delegáció" (vagyis a vérünk — katonáink — és pénzünk felett rendelkező új és idegen intézmény), sem semmiféle más szerv ne avatkozzék bele. A márciusi vívmányokhoz ragaszkodva ítélte el „az egész 1867-ben alkotott közönséges intézményt,.. . amely megsemmisítené hazánk alkotmányos függetlenségét". A közös minisztérium rendszere — mutatott rá Táncsics — nemcsak az állam önállóságát biztosító jogok gyakorlásától foszthatja meg a nemzetet, hanem „szükségtelen terheket (is) ró" hazánkra. Ennek megakadályozása céljából követelte „a közös minisztérium megszüntetését", az államadósság házi kezelésbe vételét, az állandó hadsereg létszámának nagymérvű leszállítását, a nyugdíjak eltörlését. Utóbbit igen jellegzetes megokolással azért, mert „olyanoknak adják, kik e hazának azon perctől, hogy a muszkákat bevezették, folytonosan ellenségei, vérszopói voltak". Bízott benne, hogy így „az elviselhetetlenné vált adó lejjebb szállítható", illetve a Bach és Schmerling korban kivetett, időközben törvényesített egyéb kötelezettségek, százalékok is eltörölhetőkké válnak. Programjába vette aztán a dohánymonopólium megszüntetését, Fiume visszacsatolását és kikötőjének „iparérdekeink" szerinti kiépítését, a honvédelem nemzetialapra helyezését, a regále-jog (kocsma-, mészárszék, hídvám stb.) felszámolását, nem beszélve a haladást akadályozó elavult intézmény: a főrendiház eltörléséről vagy a mezőgazdaság és kézműipar (ezeknek „emelkedésétől" függ hazánk felvirágzása) államilag is támogatott korszerűsítéséről. Sajátos módon nem vette be programjába a gyáripar fejlesztését, holott a Védegylet, amelynek ő maga is lelkes híve volt — már 1848 előtt célul tűzte ki manufaktúrák, gyárak (fabrikák) telepítését. Nem szólott egyházi és oktatáspolitikai kérdésekről sem, pedig a korszakalkotó 1868-as népiskolai törvény megjelenése után — mint majd látni fogjuk — egy időre újra érdeklődésének a középpontjába került az 320