Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

elfogatásával kegyetlen kínvallatásoknak, gyötrelmes testi-lelki tortúráknak kitenni hű társát: Seidel Terézt és kicsiny, még szopós gyermeküket. A megbeszélés értelmében „jól kívül a városon, a gyulai országúton" várta be őket, ahonnan együtt mentek Gyulaváriba, hol „a bíró, de főképp a jegyző: Dede János jó „ismerősei" voltak. Valószínűleg ők ajánlhatták annak idején az orosházi kerület képviselőjének is Boczkó Dániel ellenében. Erről Dénes György ezeket írta Orosháza történetében: „Az orosházi választókerületben igen csendesen folyt le a képviselőválasztás. A gyulaváriak ugyan előzőleg Táncsics nevét emlegették, de Vári mesze esett a választás helyétől, Orosházától, csak kevesen kocsiztak oda a választók közül, és nyilván nem a legszegényebbek — márpedig Táncsics hívei azok közül kerültek ki. Orosházán júniusban még nem ismerték eléggé Táncsicsot. így aztán harc nélkül, egyhangúlag választották meg képviselőül Boczkó Dániel megyebeli birtokos nemest". Táncsicsék csak rövid ideig tartózkodtak Gyulaváriban. Alig pihentek meg, a helyi viszonyokat hirtelen áttekintő, nem mindennapi emberismerettel és politikai tapasztalatokkal bíró Táncsics máris jobbnak látta, ha elhagyja ismerőse: a jegyző házát. Dede János ugyanis „jegyes ember" volt, ki okkal tartott a tekintélyesebb gazdák rosszindulatától. Jegyzői fizetését sem folyósította zökkenőmentesen a község, amint ezt a Békés megyei Levéltár 1850/5l-es királybiztosi iratai is tanúsítják. Súlyosbította a helyzetet, hogy a megyei központ közvetlen szomszédságában fekvő településen gyorsabb és gyakoribb lehetett az ellenőrzés is. Érthető hát, ha azt ajánlotta: máshol keressen maga és családja számára munkát és menedéket Táncsics. S az döntött is azonnal. „Tovább kellett vándorolnunk" — írta, — minthogy „sem kelendő (értsd: osztrák) pénzünk nem volt", sem „nekem való foglalkozás nem akadt", s még inkább „mert említett ismerőseim — ti. a bíró és a jegyző — rettegtek a borzasztó veszedelemtől, mely őket érhetné, ha engem mint náluk tartózkodót födöznének fel". Három testvér és önvédelem című kéziratban lévő müvét (ezt Dede — félve az ellenőrzésektől — egyhamar a tűzbe vetette), továbbá családját ideiglenesen Váriban hagyva, Táncsicsot Kötegyánba vezérelte a sors, ahol Osváth Imrét, a Munkások Újsága általunk már ismert helyi tudósítóját (levelezőjét) kereste fel. Nála több szerencsével járt. Osváth, mint a falu lelkésze (1837—1850 között élt Kötegyánban), jól ismerte a viszonylag békés kis községet, és a maga módján igyekezett is segíteni a bajba jutott forradalmáron. Persze, ő sem lehetett abszolút nyugodt: szabadságharc alatti „lelkesedéséről", politikai szerepléséről sokan tudtak. Mindezt abból az egyszerű tényből is kiolvashatjuk, hogy a presbiteri jegyzőkönyv 1847—50-re vonatkozó lapjait — ahogy ezt Kövér László lelkész szíves közléséből tudjuk — a kései kutatók nagy bosszúságára, ollóval vagy késsel kivágta, így akarván megszabadulni a reá és községére nézve feltehetően nagyon is „kompromittáló" bejegyzésektől. Nos, Osváth, ki hallhatott valamit Táncsics elméleti és gyakorlati pedagógiai munkásságáról, esetleg a tankönyveiről is, mint rektor-tanítót szívesen alkalmazta volna az iskolában. Ezt azonban Táncsics nem fogadhatta el. Nem azért, mert a pedagógus-pályán „ősi paraszt-természeténél fogva" folyton-folyvást nehézségek, kisebb-nagyobb sérelmek érték. 1847-ben, feleségéhez írt ún. börtönlevelében így kesergett azon, mennyi kellemetlenséget kellett átélnie: „vagy 312