Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Nem érkezett meg rendeltetési helyére, a területileg illetékes Nagyváradi kat. ker. Parancsnoksághoz. A fennmaradt iratokból egyértelműen megállapítható, hogy a szegedi kerület főbiztosa még megkapta a kérdéses Táncsics-levelet Békés megye királyi biztosától, sőt február 2-án továbbította is. Váradon azonban már nem találtak rá. A tisztánlátás kedvéért nézzük meg, mit írt a szegedi királyi főbiztos 1850. február 19-én kelt, Sztachó János, Békés megyei császári és királyi kormánybiztoshoz intézett levelében: „Nagyságodnak f. évi január 30-ról 380-ik sz. alatt ideterjesztett jelentésében Réthy Lipót esedezőlevelét és hozzája csatolt azon iratot, melly Táncsics hozzáintézett levele lett volna, f. hó 2-án 674-ik számom alatt a Nagyváradi katonai kerületi Parancsnoksághoz általtettem, azonban az onnan f. hó 9-én 579-ik sz. a. költ, s e hó 16-án ide érkezett válaszban annak a levélben nem találhatása állítván; miután expedíciónk ellenkezőt állít, de az olta az itteni Irományok meghányatván, ezen levélnek itt nem létté kétségtelenné lett volna, nem maradt egyébb hátra, mint Nagyságodat megkérnem, hogy ha azon Táncsics-féle levél mását valamimódon megszerezni lehetne, ugyanazt hozzám lehető leggyorsabban, s pedig ha volna, ki azt az eredetivel egyeztesse, annak egyeztetésével megküldeni, mindenesetre pedig tudósítani méltóztassék". A kérés természetesen teljesíthetetlen volt. A „kérdéses levéF'-ről nem készült másolat, így Sztachó — hivatkozva „a beadott folyomadvánnyal együtt jegyzőkönyve 380-ik számának tanúságára", és sajnálkozva azon, hogy „a legjobb akarat mellett" sem tud segíteni, elhárította magáról a felelősséget. * A szabadságharc bukása után, amikor a nemzetgyűlési követek szétoszlottak, a kormányt Aradra is elkísérő Táncsicsnak menekülnie kellett. Családját a városban hagyva, Világos—Pankota—Kisjenő felé vette útját. Ismeretlen honvédtiszttől kapott „néhány osztrák ezüst tízes és pár húszas pénzzel" indult el a bizonytalan jövő felé, örökös félelemben, hátha felismeri valaki, és busás jutalom reményében kiszolgáltatja az osztrák hatóságoknak. A nagyobb biztonság kedvéért a szakállát is levágta, de ez sem segített rajta. Mint közismert, közkedvelt hazafit többen köszöntötték így is a saját nevén. Az egyik határban munkások és vándorlegények vendégelték meg sült kukoricával — a gazdaságilag kifosztott, kiélt vidék egyetlen élelmével, máshol menekülő honvédek invitálták körükbe a szomszéd szobából, hangjáról ismervén fel: „Táncsics úr,..., egy pohár borral szolgálhatunk, de ennivalónk nincs". A bajban — igen — nagy volt még ekkor az összetartás és a segíteni akarás. A biztonságos menekülés módját kitapasztalva, visszament a családjáért Aradra, s hasznos útbaigazításokkal látván el őket, külön-külön utakon kísérelték meg, hogy átjussanak a népes ellenséges táboron és az útleveleket ellenőrző városi vámházon. Érthető volt az óvatosság. „Nem volt tanácsos a városban késlekednem, tehát amilyen hirtelen ott megjelentem, oly hirtelen el is tűntem" — emlékezett vissza szomorú aradi élményére. Neve ott szerepelt Hay паи listáján, ezért választotta ezt a nemszeretem megoldást. Nem akarta esetleges 311