Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

tartalmával, kik azt elébb gyűlölték; ugyanis kénytelenek voltak elismerni, hogy a veszedelmes időszak alatt bátor szavam, erőteljes írásmodorom a népsokaságnak buzdítására és bátorítására nagy befolyással van" — jellemezte a növekvő figyelem és rokonszenv mértékét Táncsics maga. Ennek következtében további működésére csakugyan nagy szüksége lett volna az állam vezetésnek. A kiélezett politikai helyzet magyarázza mindenekelőtt azt a diadalittas kárörömöt, amellyel az ellenséges hivatalos és félhivatalos kormánylapok a betiltó rendeletet köszöntötték. Különösen Gyurmán Adolf lapja: a Közlöny örvendezett nagyon. Táncsics hamar felismerte az igazi okot. Azt, hogy lapjának nem „azon törvényszerű oknál fogva" kellett megszűnnie, „mert az 5000 pengőfrtnyi biztosítékot" ő, a kiadótulajdonos nem tudta „letenni": Ha ugyanis a Munkások Újsága „a kormány nézeteit hangoztatta volna ugyanúgy életben marad, mint Vas Gereben orgánuma a Nép barátja, amelyből „államköltségen 10 000 példányt rendeltek meg" és küldtek szét a „falusi közönségnek" ingyen Szemere Bertalanéit, csakhogy gyöngítsék az ő lapjának erős politikai hatását a szegény nép körében. Nos, ez az államilag támogatott újság sem fizette le az óvadékot. A rendőrminiszter döntése érthetően fájt Táncsicsnak, hiszen Madarász is elismerte — „a nép ereklye gyanánt zárja szekrényébe a Munkások Újságát". Méltán tiltakozott tehát a gyulai származású Páljfy Albert szerkesztette Március Tizenötödikében: „a forradalom és a szabadságharc legradikálisabb hírlapjában" Gyurmánnak az ellen a rosszindulatú rágalma ellen, hogy ti. a „Munkások Újsága meghalálozott". A valóság az, utasította vissza a vádat Táncsics, hogy „teljesen viruló egészségben élt, s nem is természetes halállal múlt ki, hanem megölték". Kivégeztetett, lenyakaztatott, mint hajdan Martinovics Ignác. „De nincs az a hatalom, mely a Munkások Újságát meghalálozottá bírná tenni. Ez élni fog még soká, ameddig csak valamely lap szelleme élhet". A hiszékeny Táncsics eleinte úgy vélte, hogy a Debrecenbe áttelepült kormány kényszerűségből tiltott be bizonyos lapokat és sajtótermékeket. „A nyomdászat itt... gyarló lábon állott" — írta az Életpályámban, s most hogy minden ide központosult, a „kormány lapjait is csak üggyel-bajjal lehetett kiállítani". Éppen ezért Táncsics, kinek saját lapja fennmaradásáért is küzdenie kellett, minden erejével azon volt, hogy javítson a gyenge nyomdai helyzeten. Szemmel tartva a négy nyelven publikáló szarvasi nyomda sokoldalú forradalmi tevékenységét — a legtöbb plakát és röpirat itt jelent meg ekkor a környéken —, s emlékezve talán a szarvasiak képviselői meghívására is, arra akarta rávenni a kis műhely külföldet járt, szakmailag jól képzett tipográfus tulajdonosát: Réthy Lipótot, helyezze át nyomdáját Debrecenbe, s enyhítsen valamicskét a kormány ilyen gondján. Meghívó levele — sajnos — szőrén-szálán eltűnt. Ám a Békés Megyei Levéltár iratanyaga csalhatatlanul bizonyítja létét. Innen tudjuk, hogy 1850. január 30-án „a politikai vétségért letartóztatott" Réthy csakugyan „felmutatta egy levelét Táncsics Mihály forradalmi képviselőnek, melyben az különféle ajándékokkal kecsegtetve, őt nyomdástul együtt Debrecenbe hívta". A levélnek azonban, mellyel Réthy hivatalosan kívánta igazolni, miszerint „ő az osztrák ház ellen nem működött", hiszen ezt az ajánlatot sem fogadta el, a Gyula—Nagyvárad közötti hivatalos ügyintézés és expedíció során egyszerűen nyoma veszett. 310