Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Mért él a pór? — A gúlához követ Hord az erősnek, s állítván utódot Jármába, meghal azaz a proletárok életének kettős célja és feladata van: a munka és az utódnemzés — a gyermekfajzás. Innen ered a Kenézi által használt kifejezés is. Könnyű észrevenni azonban, hogy a „gyalázat bélyegével" azonosított „ingyenélő, rossz lelkű here" nevezet ellen, illetve annak az elnyomott rabszolgákra és utódjaikra: a szerencsétlen jobbágyokra (nálunk ekkor még nem volt fejlett ipar) való alkalmazása ellen Kenézi mindig tiltakozott. Hazugnak és felelőtlennek tartotta a rájuk sütött jelzőt. Egyedül az aktív munkától elszokott, dologtalanul lézengő nemesi figurákra volt hajlandó vonatkoztatni. Ilyen fajta kicsengéssel, tudatos megbélyegző tendenciával ajánlotta cikke befejező gondolataként: ne a dolgozókat sértsék vele, hanem a „rossz lelkű herék" hordják magukon, mint a gyalázat bélyegét a gyermekfajzó-proletár nevet. Ismerte tehát ő is a szónak ezt a Csiky Gergely-i értelmezését. Helyi vonatkozások mindössze Kenézi első közleményében voltak. Nem tudni, utolsó cikke, melyet nagy terjedelme miatt már nem közölhetett le Táncsics gyors pusztulásra ítélt lapja: a „hűbéri szolgaság teljes elsöprésére, a társadalmi átalakulás minél radikálisabb változatának a kivívására" buzdító Munkások Újsága, tartalmazott-e vajon valamelyes lokális érdekeltségű híranyagot. Első cikke, az 1848. április 30-ai számban megjelent Magyarország — alcím: Több kell ész, mint erő — valójában nem más, mint lelkes munkatárs- és olvasóelőfizető) toborzó. Az általános és politikai műveltség tervszerű gyarapítására, a plebejus demokrata elveket képviselő lap merész eszméinek a terjesztésére hívta fel a népet, azzal a céllal, hogy tudjanak élni — tanuljanak meg élni — a március adta szabadsággal. Lehetséges, hogy ő volt a lap legtevékenyebb agitátora és propagálója Gyulán, hiszen szinte név szerint ismerte az előfizetőket. Lelkes örömmel számolt be már az ötödik (!) számban arról, hogy rajta kívül „Bíró János, Gálosi János, Marjai Ferenc, Gál György, Tokai György, Felek Mihály, Tar András és többen megrendelték, és már szélűre olvassák" a „földész" Táncsics újságját. Ez pedig — ismerve a korabeli viszonyokat — szokatlan méretű rokonszenvről és érdeklődésről tanúskodik. Tagadhatatlan, a Munkások Újságának a tekintélye Békésben később sem csökkent, sőt egyre nőtt, jóllehet a posta tudatosan akadályozta terjedését. December elején például a már többször említett Deák Ferenc orosházi zsellér az ellen tiltakozott heves indulattal, hogy egy hónapra szóló előfizetését a helybeli postamester nem volt hajlandó elfogadni. Azzal utasította el, hogy ő csak negyed- vagy félévre szóló szerződést köthet. Ennyi pénzt pedig sem nevezett, sem zsellértársai nem tudtak hirtelenjében nélkülözni és lefizetni. Könnyen elképzelhetjük, mennyire tarthatta szívügyének a postamester a lap példányonkénti árusítását. A Munkások Újságát végül nem a közöny, nem az olvasók érdektelensége, hanem egy központi rendelkezés ölte meg. Madarász László rendőrminiszter tiltotta be az év végén, annak ellenére, hogy „még azok is megbarátkoztak 309