Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

emberi egyenlőségtudatot a gyakorlatban is érvényre juttassa és eltörölni ne engedje. írása heves támadás volt az előjogok ellen, mindenekelőtt az osztálytársadalom római jogra alapozott törvénykönyve, az egyszerű népet kizárólag csak terhes kötelezettségekkel sújtó Tripartitum ellen. Bátran követelt emberjogot a népnek: „Ne engedjétek — szólította fel olvasóit —, hogy a nép munkás osztálya, mely regtől (!) estig izzad, melly a társasági rósz viszony (értsd: egészségtelen társadalmi berendezkedés, osztálytörvények, szokásjogok stb.) miatt eddig eltapodva volt, ezután is szenvedésiért gúnyoltassék, bírái választásából kizárassék, s emberi polgári jogaitól megfosztassék ... Ő is ember, megnősül, gyermekei születnek, ezeket véres verejtékű napszámjával tengeti, s magát halálra kínozza, mert а sors neki ingyen kastélyt, uradalmat nem adott; és azért, mert ő szegény, még megvetett, gúnyolt is legyen? Nem, polgártársak! ti nem fogjátok tűrni, hogy miután Isten titeket szabadokká tett, ti másokat szolgaképen elnyomjatok. Ti gondoskodni fogtok arról, hogy minden, ki jó lelkű munkás ember, jutalmát fölélje (!) e hazában; a rosszlelkű here pedig hordja magán a gyalázat bélyegét — a gyermekfajzó, proletár nevet". Ahogy az idézetből is világosan kivehető, a felvilágosult Kenézi nem fűzött túlságosan nagy reményeket a „népzsaroló dús" gyors „emberiségre javulásához". Joggal. „A társasági rósz viszony" megszüntetése, az „emberi polgári jogok kiszélesítése" sok időt kíván. Nem megy egyik napról a másikra. A régi szemléletmód, az évszázados gyakorlat, a hagyományos élet- és magatartásforma mélyen beivódik a sejtekbe és idegekbe. A törvény — bármilyen ésszerű és világos megfogalmazású legyen is — nem oldhat meg mindent egy csapásra. Csak lehetőséget ad a normális életvitelhez, győzelemre azonban csak a felszabadult nép öntudata és meg nem alkuvó példás társadalomépítő tevékenysége juttathatja. Tény az is, hogy Kenézi — mindenfajta elnyomásnak esküdt ellenségeként — sohasem a származás és a beosztás, sohasem a vagyoni helyzet, hanem a társadalmilag hasznos munka alapján értékelte az embereket. Ebből a nézőpontból követelte a megbélyegző titulus: a „gyermekfajzó" jelző eltörlését is. Mit is jelent ez a ma már meghökkentő, szokatlan csengésű fogalom, amely valószínűleg a múlt század közepén sem lehetett közismert, hiszen Kenézi is szükségesnek érezte, hogy cikkének alcímet adva, elfogadtassa. Csakhogy az alcím — proletárok — sem volt egyértelmű. Csiky Gergely például a társadalom parazitáit, az élősködő ingyenélőket nevezte proletároknak 1880-ban írt drámájában. Alakjainak nem volt semmi köze az elnyomott munkásokhoz. Előkelő, ún. történelmi családok kései lezüllött utódai voltak, kiket kétségbeejtő nyomoruk és sivár pénztelenségük sem tudott észre téríteni és munkára kényszeríteni. Képzeljünk csak bele, 10 évvel a Párizsi Kommün után értelmezte így Csiky Gergely a proletár szót!! Kenézinél sem következetes és egyértelmű a szóhasználat. Cikkében szinte végig helyesen a kiszolgáltatott ókori rabszolga évszázadokon át öröklődött — más-más néven ismert — társadalmi képletének és sorsának a megjelölésére alkalmazta, abban az értelemben, ahogy Madách is Az ember tragédiája egyiptomi jelenetében: 308