Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

könyörtelen törvényére akarta emlékeztetni a hatalmával visszaélő önhitt Kiss Mihályt, hiszen befejezésül ezt a nem kizárólag orosháziaknak szóló, emelkedett hangú intelmet társította a gondolathoz: „Mert magyarok, nem tréfa időket élünk ... A nemzet kockája el van vetve. A tágas öblű sír meg van ásva. Hogy e nagy sírba a magyar nemzet temettetik-e, vagy érdemetlen királya cinkosaival, nem a sorstul, hanem a magyar nemzet életre-halálra küzdésétől függ. — Válasszatok tehát az élet és a sír között! Az élet — a szabadság, a sír — a rabszolgaság". Végül csak annyit: Kiss Mihály nem érezte szükségét a tiltakozásnak. Vagy azért, mert nem tudta megcáfolni a vádakat, vagy mert a község felbolydult politikai légkörében valamilyen oknál fogva jobbnak tartotta, ha csendben marad. Talán félt a nép esetleges bosszújától, vagy mert nem is szólhatott. Neve ugyanis ott szerepelt a csákói legelőfoglalás elitéltjei között. Három hónapi rabsággal sújtották. A megye legaktívabb levelezője, a gyulai politikus kispap, Kenézi Lajos nem osztotta Ar gai önfeledt optimizmusát. A háború = matematika elvhez közelítve, értelmes tárgyilagosságra intett, és társadalmi megbékélést sürgetett. „Míg a világ világ lesz, mindig az erősbe lesz a diadal" — szögezte le a maga sarkigazságát, ellentmondva Berzsenyi szállóigévé vált gondolatának: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat". Félreértés ne essék: nem a nemzethalál pesszimista víziója irányította tollát. A márciusi vívmányok védelme és végső győzelemre juttatása — a „szabadság és jólét" országának a felépítése foglalkoztatta. Az, hogy miként lehet a „vagy nagy nemzet leszünk, vagy oktalanságunk eltöröl a föld színéről" dilemmáját okosan, a haza javára megoldani. A ránk szakadt bajból a kivezető utat egyfelől a diplomáciai tevékenység tudatos megszervezésétől, a nemzetközi kapcsolatok kiszélesítésétől, másfelől a gyűlölettől mentes belső nemzeti egység megteremtésétől várta. Számba vette a környező nagy országok lakóinak számát, köztük a legnagyobb tömeget adó cári Oroszországét, amely „70 milliót felülhalad Európában". Sajnos, „éppen ezek vesznek minket körül gyűrű formában (a romániai moldvai-besszarábiai terület orosz védnökség alatt állott!), s akarják a nagy tót császárságot felállítani, hazánkat is meg akarván hódítani" — állapította meg elemzésében. Majd józan megfontolással ezeket tette hozzá: „ ... mi magyarok, kik nem igen sokan vagyunk, magyarul beszélők alig 5 millió,..., ha a legokosabb, legvitézebb nép volnánk is a világon, minthogy egyedül állunk, többféle ármányos, furfangos népeknek, kiknek számok száz millióra is felmegy, sokáig ellenállni nem volnánk képesek". Parancsoló szükségnek érezte hát a külföldi államokkal kötendő szerződéseket. Kossuthék fejlett politikai érzékét tisztelte abban, hogy a legfejlettebb nyugati államokkal kívántak diplomáciai kapcsolatot létesíteni a Habsburg-ház és az orosz cár várható támadása ellen. „Igen bölcs" lépésnek tartotta például, hogy a németek frankfurti „közországgyűlésére" Pázmándi Dénes és Szálai László személyében „két követet" is küldtek, és hogy Párizsban nem kevesebb, mint 300 fős küldöttség szerzett tiszteletet a magyar névnek és megértő barátokat a magyar ügynek. Ez a tekintélyes számú demonstratív csoport a városházán 304