Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

és az 1830-as júliusi párizsi forradalom emlékoszlopánál egyszerűen megigézte a lázba hozta a köréje gyűlt hatalmas tömeget, amikor szívbemarkoló átérzéssel és hévvel elénekelte Vörösmarty Szózatát, a „magyar Marseillaiset": a Hazád­nak rendületlenül légy híve, óh, magyart! Senki előtt sem volt kétséges, hogy a fellelkesült tömeg érzését fogalmazta meg a költő-külügyminiszter: Lamartine: „ ... a franciák szeretik a hős magyarokat", kiknek annyi barátjuk van Fran­ciaországban, „ahány francia van ott". Az idő sürgetett. Látszatkapcsolatok kiépítésére időt pazarolni nem lehetett. Kenézi sem gondolt ilyenekre. Távol állott tőle a társadalmi fejlődést megkötő zsarnok cárral való egyezkedés megkísértése is. „A művelt német néppel inkább legyünk barátságban-szövetségben — hirdette a két frankfurti követ szerepét kommentálva —, mint a bennünket elnyelni készülő tót-muszkával, hol még Szibéria és az átkozott korbács-kancsuka a legáldottabb büntetés". Az akkori viszonyok között ez volt egyedül elvszerű. Bizonyára reálpolitikai szempontból is tökéletesen igaza volt. Ezzel azonos logikai, de erőteljesebb érzelmi, etikai szinten beszélt a belső egység megteremtésének halaszthatatlan kötelességéről. „Mennyi ellenségünk magában a hazában!" — sóhajtott fel szomorúan. „Nem szükség nékem említe­nem, hogy országunkban mit csinálnak délen a ráczok, mire készülnek a szer­bek, mi történt Kikindán; mi tört ki a kapcsolt részeken, mit akarnak a felvidéki tótok, hova czéloz a muszka roppant erejével". Ebben a helyzetben „semmit sem tanácsolhatok inkább, minthogy a legnagyobb egyességben éljünk egymással". A világért sem szabad egymásra támadni vallásért vagy nyelvért, sőt „inkább mindenféle vallású és nyelvű lakostársainkat, akár oláh, akár vend, rácz, zsidó, német vagy tót legyen, testvéri karokkal vonjuk magunkhoz". Menenius Agrip­pa világhírű meséjére utalva követelt megértést, „hiszen ők a mi hazánk, a mi testünk tagjai, és ha a test tagjai egymást megtagadják, a testnek bizonyosan veszni kell. Ha most az osztályok (kaszták) egymás ellen kelnek, ha az urak nem hisznek a parasztnak, ha az eddigi jobbágy bizalmatlan az urak iránt: az Istenért, akkor veszve vagyunk!" A több mint másfélmilliós orosz sereg ránk tör, „hogy eligazítsa a pert", s akkor „mint a szomszéd földönfutó lengyel, mi sem mondunk köszönetet érte." Kenézi június elején publikált fejtegetésének egyik nem titkolt célkitűzése az volt, hogy népszerűsítse az időszerű és jogos verbuválást. Ennek nagyobb sikere érdekében a következő három indítványt terjesztette elő: 1. mondja ki az országgyűlés, „a melly szegény ember a haza szolgálatában elesik, annak özvegye- s árváiról az ország gondoskodik", 2. aki „meg csonkítatik, hogy szolgálni, keresni többé nem tud: annak illő eltartását az ország magára vállalja", 3. kik „magyarul beszélni nem tudnak, vagy a magyar nemzet iránt ellenséges indulattal viseltetnek, azok katonai szolgálatba nem vétetnek", hanem „ter­mésztmény vagy más szolgálat" útján róják le hazájuk iránti kötelességeiket. Javaslatai reálisak és ésszerűek voltak. Az első kettő hallatán például kinek ne jutna eszébe Arany János Világos után írt megrendítő hatású verse: a Koldus­ének és annak keserű igazsága: 305

Next

/
Thumbnails
Contents