Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Kiss Mihályt: „ ... ha a dolog nincs úgy, mind előadva volt, akkor ott van Táncsics lapja, lehet magát mindenkinek igazolni nyilvánosan; de ha a dolog úgy van csakugyan, akkor sokkal tanácsosabb nem feszegetni, mert ebből igen kellemetlen események fejlődhetnének ki". Majd a Békés megyei helyzet pesti visszhangjáról szólva, ezeket írta: „ ... egy néhány előbbkelő ember van a megyében, kirül itt Pesten borzasztó hírek szállonganak, nem akarom őket nevezni, de el fog jönni még a számadás órája, azután az Isten legyen nekik irgalmas és kegyelmes". Kiss Mihály joggal érezhette kellemetlenül magát Argaimk a Munkások Újságában közölt cikke olvastán. Mi tagadás, írója szemernyi tiszteletet sem tanúsított a büszke nemzetőrkapitány iránt. Szóba hozta április 4-i szégyenletes választását, amikor is Omaszta Zsigmond táblabíró erélyes propagandatevékenységével nyerte csak el a megtisztelő címet és rangot a lakosság egyértelmű ellenszenve, határozott antipátiája ellenére. Vádolta azzal, hogy „úgy bánik ... a szegény néppel, mint a kutyákkal", meg hogy „a zsellérség Istenét káromolta azért, hogy szegények szenvednek, verőkkel áldoztak a hazáért". Gőgös rosszindulatának bizonyítására elmondotta, „nem akarta megengedni, hogy eleséget küldhessen a szegény nép az aradi táborba", — mivel véleménye szerint „csak azért harczol Orosháza népe, mert élősködhetik a hazán". Nem csoda, ha a Kiss Mihály ellenséges aknamunkáját leleplező cikk lázba hozta a községet. Szinte megsemmisítő erejű volt — felfokozta a tömeg harci kedvét. A nemzetőrkapitány gyarló emberi tulajdonságait, kompromittáló megnyilatkozásait nyílt őszinteséggel kiteregető írást illett volna — persze — visszautasítani és szerzőjét felelősségre vonni. A felsorolt vádak ugyanis teljes mértékben kimerítették — különösen Kiss katonai beosztása miatt — a hazaárulás kritériumait. Argai fel is vetette nyomban a bizalmatlanság és alkalmatlanság kérdését, kereken kijelentve: „Illy embernek nem szabad, nem lehet a nép kapitányának lenni, ki azt mondja, hogy a zsellérség minek megy harczolni, midőn úgy sem küldi senki a csatatérre". Ha ez így igaz, jogosnak tartjuk ideges-türelmetlen felszólítását: „Orosháziak! ... hogy tűrhetitek az ilyen hazaárulót? Az illyet be kell fogni". Megértjük, hogy a márciusi törvények szigorával utasította rendre a „basáskodó" kapitányt: „Mert tudja meg az a Kiss Mihály, hogy nincs többé e honnak zsellérje azon értelemben, a mellyben ő veszi. E hazában mindenki polgár, és pedig szabad polgár, kik felett csak a törvény ítélhet, nem pedig egyes emberek". Argai világosan érvelő, kioktató sorai eleven húsba vágtak. Méginkább ez a fölényes magabiztossággal megfogalmazott indulatos figyelmeztetése: „Hohó, Kiss Mihály uram, nagyobb embernek is az orrára kocczintottunk már mi, mint kegyelmed". Tagadhatatlan, volt rá példa elég. Nem kellett igazolásul néven nevezni senkit. Mindenki tudhatta, ki a cikket olvasta, hogy Argai, kit Jugovics szolgabíró két héttel későbbi jelentésében egyszerűen csak „országos lázító . . . Pesten csavargó egyénnek" titulált, elsősorban a nemzetiségek mozgalmát pénzzel és fegyverrel támogató osztrák hadügyminiszterre: Latourra, meg a magyarországi katonai biztos osztrák tábornok LambergvQ és a Fejér megyei hazaáruló adminisztrátorra, a dúsgazdag Zichy Ödönre gondolt. Rájuk s általuk a háború 303 •