Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Állítása — úgy tűnik — nem volt koholt rágalom, hiszen nem sokkal a szolgabírót, jegyzőt elkergető november 27-i népgyűlés után, amelyen a lázongó tömeg Ágoston György ajánlatára őt választotta a község jegyzőjévé, Szombathelyi Antal alispán azt javasolta a „rendkívüli fenyítő törvényszék" kormánybiztosának: Bogyó Sándor képviselőnek, hogy a Kossuthhoz felterjesztendő jelentésében ne a parasztmozgalom gazdasági-szociális indíttatására helyezze a hangsúlyt, hanem arra, hogy a rendbontók „a megyei köztisztviselőn méltatlankodtak, a megye lealázásával, a tökéletes anarchiát, melynél elleneinknek hatalmasabb úton-módon kezére nem dolgozhatnak, kikiáltották, és mindezekre Kossuth nevét merik használni". Ismerjük be, az orosháziak félelmes példát adtak a kiváltságosok hatalmát védő megyének. Mintha Petőfi emberjogot követelő „szörnyű" népe támadt volna fel, hogy törvényt üljön. De hát mi is történt valójában? Miként „méltatlankodtak a megyei köztisztviselőn?" Legyen segítségünkre maga a sértett, a személyében lejáratott szolgabíró jelentése. Tőle idézzük a következőket: Ágoston lázító szavai után — írja Jugovics József— „haramia módra támadtak meg, százanként jobbról-balról, elölről-hátulról, és én mint hitvány labda izmos kezek közt hányatva, utóbb földre tiporva százaktól erre-arra tépve, karmolva, ütve, taposva feküdtem. A bizonyos haláltól lélekjelenlétem ... és egy-pár becsületes ember segítségével menekültem, összetépve, vérengezve (vérezve, véresen) sapka nélkül, elébb a tanácsterembe, onnan a vasajtós kasszaszobába. Ezt magamra zárva, egy bajonét akadt kezembe, itt vártam bizonyos halálomat". Álljunk meg itt egy rövid kitérőre. Talán egy kicsit Kossuth védelmében is. A szánnivaló helyzetbe került, s a községháza „börtönéből", valójában a pénztári szobából, nehezen kiszabadult Jugovics sorsa — magától értetődően — nagyon aláásta a megyei vezetők biztonságérzetét. Feltehetően reális volt az a félelmük is, hogy a „dúlás vad ingere" által feldühödött nép korlátokat nem ismerő szenvedélyes indulata — ha meg nem fékezik — „meglehet egy pár hét alatt vérbe, lángba boríthatja az egész megyét, az egész alföldet is". (A gyomaiak, a sámsoniak és a gyulaváriak is lázadoztak!) El tudjuk képzelni azt is, hogy a könyörtelen népítélet víziói is megjelentek egyikük-másikuk szeme előtt. Szombathelyi alispán esetében azonban másról is szó volt — szavahihetősége, erkölcsi tekintélye is kockán forgott. Ő ugyanis a mezőberényiek ügyében mindenben főispánja: Wenckheim Béla hivatalos írásban is közölt utasítása szerint járt el. Számára tehát ezért is fontos volt, hogy a kormánybiztos jelentése teljes összhangban legyen az ő Kossuthnak küldött korábbi tudósításával. Lehetetlen ugyanis rá nem ismerni Kossuth Békés megye lakosságához intézett kiáltványát olvasva, az ő egysíkú, a lázadás valóságos okát elhallgató alispáni jelentésének érvelésére. Az alispán és a megyei vezérkar félelmét tovább növelte Argainak november 20-án — tehát még orosházi megválasztása előtt — kelt, édesapjához címzett levele. Ez — ahogy Dénes György történész hiteles forrástanulmányokra és dokumentumokra épült művéből tudjuk — a posta dicstelen közreműködésével egyenesen a hatóság kezébe került, és a csákói perben a legfőbb tárgyi bizonyítékul szolgált. Ebben ekként oktatta ki az adatszolgáltatók neve után érdeklődő 302