Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Még fájóbb igazolást adott a tételre „az új-aradi szégyenletes vereség", amelyet feltehetően a Békés megyei kormánybiztos, a „szerencsétlen" Bogyó Sándor idézett elő azáltal, hogy a csatába készülő, harcedzett Lehel-huszárok jó részét visszatartotta „a földosztást követelő orosházi szegényparasztok fékentartására", nem számolva a súlyos harctéri következményekkel. így kapott „szimbolikus jelentést" a csákói földfoglalók ügye; így lett több egyszerű háborús „epizódnál". Nem szorul bizonyításra Darvas József megalapozott ítélete az Egy parasztcsalád történetében; az eset csakugyan „kötetnyi ismertetésnél teljesebben megmutatja a negyvennyolcas forradalom tragédiáját". Kossuth, mint mondottuk, félt a gyökeres reformtól. Nem mert, nem akart (?) a szabadságharc élén álló középnemesség érdekei ellen cselekedni, pedig jól tudhatta, hogy igazi tömegbázis: a zsellérek, a szegényparasztok, a nép odaadó, lelkes támogatása nélkül győzelmet sem remélhet. Ezért vitathatatlan Révai Józsefnek a Magyar szabadság — világszabadság című tanulmányában tett eme megállapítása: „Az utókor nem vetheti Kossuth szemére, hogy nem törődött azzal, hogy a nemességnek legyen kedve védeni a hazát, de szemére vetheti, hogy nem törődött eléggé azzal, hogy a parasztnak is kedve legyen hozzá". Fájó igazság ez, amelyet Sárosi Gyulának az Arany Trombita ötödik leheletében található megbélyegző sorai (a Békés és Tolna megyei parasztok „majorsági földet, úri legelőt" foglaló, „úri házat feltörő" féktelen indulatáról) ugyanúgy alátámasztanak, mint pártvezére, Kossuth „Békés vármegye lakosaihoz" 1848. december 8-án intézett kiáltványa. Arról győz ez meg bennünket, hogy a „nép barátja" Kossuthot, még a mezőberényi és az orosházi szegények ijesztő vandalizmusa és szilaj-szenvedélyes úrgyűlölete sem késztette elve felülvizsgálására. Szózata ugyanis enyhe reménysugárt sem nyújt a Táncsics-féle radikális megoldást tartalmazó javaslat esetleges tárgyalására. Ennyit ismer el mindössze: „... habár imitt-amott oka volna is (ti. a népnek) a legelő elkülönítésével meg nem elégedni; rabláshoz, erőszakos foglaláshoz nyúlnia nem szabad, hanem törvény útján kell panaszának orvoslását keresnie. A hol legelőelkülönítés történt, vagy egyezség, vagy bírói ítélet által történt. Mind a kettőnek szentnek kell lenni, mindaddig, míg bírói ítélet által meg nem változtatik. Panaszkodni szabad — a bíróhoz folyamodni lehet, új pert kezdeni nincs megtiltva. És a bíró ítélni fog az ország törvénye s az Isten igazsága szerint. Én pedig, mint az ország kormányának elnöke, ügyelni fogok, hogy a népnek igazság szolgáltassék. De erőszakkal, önhatalommal felforgatni a megkötött egyezségeket, a bírói ítéleteket nem szabad; mert ez nem volna egyéb, mint rablás, erőszak s a polgári társaság (társadalom) minden kötelékeinek összeszaggatása". A kisemmizett mezőberényi és orosházi szegényparasztok, akiknek jogos érvei és követelései, dokumentumokkal alátámasztott beadványai minden fórumon süket fülekre találtak, nem bíztak sem a törvényben, sem az „igazságot" osztogató bírák elfogulatlanságában. Azt sem hitték, hogy ügyük a hivatalos út betartásával eljut majd Kossuth kezébe. De hogyan is remélhették volna, mikor perüket a megyét irányító Wenckheim és Károlyi családok ellenében vívták, s ennek eredményeként még a legfelsőbb hatóságok tagjai sem azt vizsgálták, jogosak-e követeléseik, hanem csak azzal törődtek, hogy elrettentő 290