Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

példák statuálásával megfélemlítsék a lázongásra hajlamosakat, és csírájában elfojtsák az esetleges további terrorcselekményeket. A Békés megyei nincstelenek tehát Kossuthtól, ki sok más fontos teendővel volt elfoglalva, aligha várhatták ügyes-bajos dolgaik megértő kezelését és elintézését. Saját követeikben sem volt kellő bizodalmuk. Ezért Táncsicshoz fordultak panaszaikkal és kérelmeikkel, jóllehet nem az ő képviselőjük volt. Vele közölték sérelmeiket, őt tudatták a megyei és a községi hivatalnokok visszaéléseiről. Lapja egyik számában ugyanis azt nyilatkozta, hogy „minden szegény ügyefogyott"-nak, amennyire ereje és ideje engedi, pártfogást nyújt, s „legalább jótanáccsal, útbaigazítással" segítségére lesz. Nem tekintély hajhászó üres frázis, nem Kossuth ellenében tett eburafakós kiállás volt ez, hanem tudatosan vállalt program. S a szegények hittek is az önmagát soha meg nem tagadó, a nép jól felfogott érdekeit bátran képviselő, üldöztetést és börtönt szenvedett Táncsics szavaiban. Tudták, hogy március 15-e, annak feledhetetlen emléke nem megpihenésre, hanem még odaadóbb harcra tüzelte. Szinte megváltójukként tisztelték, közülük jött szabadítónak tartották, aki saját bőrén ismerte meg a nélkülözést és a nyomort, s aki tudja és szívében hordozza az ő titkos álmaikat és reális vágyaikat is. Kellett is országszerte a segítség. A robotot, dézsmát, pénzbeli fizetést megszüntető, korszakalkotó törvény (1848: IX. te.) számos kérdést hagyott tisztázatlanul, és a birtokrendezési eljárások-perek garmadáját szülte. Az a mintegy 318 000-re tehető telek, amely 1848-ig illetve az április—májusi törvény értelmében felszabadult, nem oldotta meg, legfeljebb csak enyhítette a parasztok földéhségét, jóllehet a Mária Terézia rendeletére készített Urbárium adataihoz képest 62%-os növekedést jelentett. A telki állomány növekedési aránya tehát látszatra kedvezőbb volt, mint a népszaporodásé. Am Vörös Károly mértéktartásra figyelmeztet. Szerinte legfeljebb csak 18—20%-os „igazi" növekedésről beszélhetünk. „A növekedés 80%-a (ugyanis) abból származott, hogy különböző típusú, már korábban az úrbérrendezés idején is paraszti birtokban lévő urasági földeket: eleve is irtásként, illetve az úrbéri telek megállapításánál feleslegben talált paraszti birtokként nyilvántartott úgynevezett maradványföldeket vontak be a telkiállomány kereteibe". Ez az intézkedés a paraszti birtokjogot megerősítette ugyan, de igazi növekedést nem jelentett. (Hogy milyen volt az arány Békés megyében, arra pontos adatokat nem sikerült szereznünk). Növelte a bajt, hogy a „különböző típusú" földterületek elbírálása sem egységes szempont szerint történt. A feudális viszonyokat megszüntető 1848: IX. te. csak az ún. úrbéres földekre vonatkozott, a majorsági és az allodiális földet a feldesúrnak hagyta meg. Ráadásul az úrbéres föld fogalmát sem tisztázta, ennek folytán a birtokjog megítélése sokszor kavart éles vitát. Nem adott a törvény konkrét irányelveket a földesúr és a jobbágy által közösen használt erdő- és legelőföld tulajdonjogának a megosztására sem. Nem szabta meg a jobbágylegelő nagyságát, azt a helyi természeti adottságoktól és a földesúri majorsági gazdálkodás nagyságától (szükségleteitől?) tette függővé. A felemás rendelkezés aztán nem mindennapi összetűzések, viszálykodások forrása lett. Egyrészt mert a legelőből csak az úrbéres jobbágyok és zsellérek 291