Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

elkeseredésbül, hogy így bánt kendtekkel földesuruk, hogy annyi fáradalom után nem bírták igaztalanul elfoglalt földeiket visszanyerni, s meg talán valami ámító ingerelte és bujtogatta is kendteket; mondom alkalmasint innen származott, hogy valamellyik olyan szót ejtett, hogy ha katonát kívánnak, igazságos ügyöket is intézzék el. Mert keservesen esik az embernek, mikor a hatalmasabb megfosztja azon földektül, miket nagyapja is bírt, s mitől szolgálatát teljesítette". Majd az időrendi sorrendbe szedett dokumentumok és az ésszerű értelmezéseket tartalmazó „pörkivonat" ismertetéséhez a következő király- és arisztokráciaellenes glosszát fűzte Táncsics: „Nálam Mező-Berény határának kiméretése, vagyis sessiokra való kiosztása, mi 1771—2-ben történt. Ezen felosztás-oklevél szerént az uraságnak semmi föld külön, mint allodium fen nem hagyatott, hanem az egész határ úrbéres jobbágytelkekre osztatott fel. Az a bizonyos Harucker (helyesen: Harruckern) nevű ember majd egész Békés vármegyét bírta, a király ajándékozta neki, s talán igazi hazafiaktul vétetett el. Nem volt volna-e igazságosabb, ha a király szegény zsölléreknek kis darabokban, például csak 20 holdanként ajándékozta volna? De a királyok grófoknak és báróknak osztogatták a szép földet. Iszonyúság volt az, miként bántak a királyok hazánkkal! Innét is láthatjátok barátaim! mint szerettek a királyok titeket. Harucker után a jószágok ismét idegen, német kezekre jutottak, Wenckheiméra. Az ember esze eláll, hogyan vehették lelkükre nagyuraink, kiknek egyébként is széles uradalmaik voltak, s mégis a szegény jobbágyokat okkal-móddal, de világos erőszakkal is kiszorították legelőikbül. És volt-e erre azon uraknak szükségök? Dehogy volt, dehogy volt, hiszen akármelyik család, mégha maga nem is dolgozza is, 150-200 holdbul gond nélkül megélhetett, kivált mikor semmi terhet sem viselt. Ó az szörnyűség volt, mikor elvették a szegény jobbágytul, ki érte a status terheit viselte, s az úr hitványságokra, külső országokban fecsérlette. Hiszen kiki tehet avval, amit akar, mit tulajdon fáradtsága által szerez, mit igazi tulajdonának mondhat; de mikor, mondom, azon roppant jószágoknak nagy részét a királyok a legjobb hazafiaktul vették el, s adták más országokbul bevándorolt idegeneknek. Mindig a magyarnak elnyomorításán dolgoztak". A nemzet politikai vezetői eleinte nem tanultak sem a mezőberényi intő példából, sem Táncsics általános igazságokat megfogalmazó, oktató szándékú kommentárjából. Hamarosan újabb szomorú események igazolták a földosztás és a honvédelem szoros kapcsolatát. A 12 000 lakost számláló Orosházán, ahol az első toborzási eredmények még messze túlhaladták a kívánt mértéket (a július 6-i felszólításra pl. a tervezett 227 helyett 407-en jelentkeztek, és indultak harcba), mert a nép bízott a csákói földfoglalás törvényesítésében, egy félévvel később, 1849. januárjában — azaz Oláh István „históriás" kivégzése és a parasztmozgalom helyi vezetőinek: Ágoston Györgynek és 25 társának elítélése után — már olyan nagy volt az elkeseredés és a felháborodás, akkora a közöny, hogy az elöljáróság meg sem merte kísérelni a verbuválást. A később kiadott szigorú utasításra sem teljesítette a község a kivetett kvótát: a kért 108 helyett csak 74-et tudott előállítani, s „közülük 20 nem orosházi ember volt". 289