Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Március idusa után, amikor a „rendiség szelleme alapjaiban megingott", már elvetette ezeket a reformista elveket, és igazságosnak kizárólag a megváltás nélküli földreformot tartotta. A természeti jog következetes érvényesítésének az elvére helyezkedett az ún. történelmivel szemben. Messze túllépett azon a kártalanítással — kármentesítéssel — egybekötött jobbágyfelszabadítás! programon és azon a szavazati joggal kapcsolatos népképviseleti reformtervezeten, amelyet az osztálykötöttségei miatt is lassabban radikalizálódó Kossuth képviselt. Szembe is kerültek hamarosan. De nem is lehetett mást várni, hiszen Táncsics nagyon rendellenes jelenség volt mind a közéletben, mind a korabeli magyar parlamentben. „Nem áldott meg az Isten oly kellékekkel, melyek számomra ott — ti. a képviselők között — babérokat teremthettek volna" — szűrte le a keserű tanulságot az Életpályámban. Társai hamar felfedezték benne a nem közéjük valót, az idegent, a nem szokványos viselkedésmódot és lelki alkatot. Azt az akkortájt szokatlan nézőpontot és gondolkodásformát, amelytől minduntalan félniük lehetett. Táncsics, akit szinte senkihez sem fűztek a képviselőházban mélyebb baráti szálak, hamar felfigyelt erre, s az okokat keresve két alapvető dologra figyelmezett. Egyrészt megkésett iskolázásában, másrészt osztályhelyzetéből fakadó sajátos emberi tulajdonságaiban, jellemében fedezte fel azokat a jegyeket, amelyek sajnálatos magányosságát előidézték. Tárgyilagos diagnózisa a lényegre tapintott. Úgyannyira, hogy egyszerre megvilágosodik előttünk az is, miért nem tölthetett be ő: március 15-e lelkesen ünnepelt hőse, a korán jött forradalmár, a szabadságeszme élő szimbóluma jelentősebb irányító szerepet a nemzetgyűlésen. A következőket állapította meg: „Egyik oka ennek az, mert az eke szarva mellett növekedtem föl, hol nem hintették el a dikciózás magvait; ifjúságom éveiben, mikor a kebel minden szépre, jóra legfogékonyabb, nem híres tanárok csepegtették belém a szónoki kellékeket, hanem a robotosok háta mögött ácsorgó hajdúk mogyorófa-pálcáikkal mérték nyakam közé a munka szabályait; hivatalos szobák zöld asztalai körül sohasem forogtam, mik a dikciózás iskoláiul szolgálnak". Egyáltalán nem kis, nem lebecsülendő tehertétel volt ez a rendi országgyűlések pufogó frázisaihoz, szóvirágos szónoklataihoz ragaszkodó, társadalmi összetétel szempontjából attól alig-alig különböző országgyűlés világában. A másik még döntőbb, még meghatározóbb. Nem formai, nem stiláris, hanem belső, morális jellegű. Szervesen kapcsolódik az elsőhöz; arra épül, abból következik, bár látszólag csupán önmaga politikai elveinek, elkötelezett plebejus demokratizmusának és osztályhűségének az eredőit világítja meg nagyszerű önjellemzés keretében. Megalázó és védtelen társadalmi helyzetéből, jogi, gazdasági kiszolgáltatottságából több pozitív erkölcsi tulajdonságot származtatott. Például ilyeneket: „ ... bennem ifjúkorom alatt az álműveltség, szemfényvesztés, részrehajlás nem rontották meg az eredeti természetességet; belőlem a valódi szabadságot, a szoros igazság érzetét ki nem irtották az önérdekek, keblem csak a közjóért dobogott; mellék tekintetek határozatom megváltoztatására befolyással nem bírhattak soha". Ezekkel a sajátos jegyekkel csakugyan rendelkezett is. 286