Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ki. A súlyos mondanivalójú tétel politikus boncolgatása és helyességének igazolása pedig nagyon felerősíthette és biztonságosabb elvi alapra helyezhette volna azt az elmefuttatást, amellyel második nagy témakörének: a szabadság durva megsértésével egyenlő antiszemitizmusnak protestáns érdekből és nemzeti szempontból egyaránt káros és értelmetlen voltát bizonyította. Gondolatainak — nem kétséges — enélkül is erős sodrása és nagy hitetőereje volt. Szenvedélyesen, de nem személyeskedve igazolta: minden program, minden gyarló emberi megnyilvánulás, ami mögött ádáz fajgyűlölet izzik, valójában a szabadság eszméjének a félremagyarázását és durva megsértését jelzi. „A 48-as zászlón, amely előtt én is kalapot emelek — hangoztatta a közönség lelkes éljenzésétől kísérve — fel van írva: Szabadság, Testvériség, Egyenlőség. Ezt a zászlót emelte fel Kossuth (éljenzés), és tartja most is kezében. Ezt a jogegyenlőséget osztotta meg a magyar országgyűlés a hazának minden polgárai között", megszüntetni akarván azt a visszás helyzetet, amelyben egyik polgár a másikat akár „politikai hite", akár „lelki hite" miatt üldözheti. Aztán nem kis bátorsággal, a kérdés sajnálatos helyi vonatkozásaira utalva, ekként folytatta: „En ellensége vagyok különösen az ebben a községben gyökeret vert antiszemitizmusnak. Ellensége, mint protestáns ember; mert ha sikerülne valaha az, hogy egy vallásfelekezetet kiüldözzenek az alkotmány sáncaiból, legyen az zsidó, akár más hitfelekezet, hogy második lesz a protestáns, az bizonyos. Az is elveszítheti jogait, mellyekért évszázadok előtt küzdöttek Bocskai, Bethlen, Rákóczi, kik az alkotmányos szabadságot összekötve tartották a protestáns vallás szabadságával". Arról, hogy a lelki békét hirdető evangélikus lelkész Veres Józsefnek sem volna szabad másként gondolkodnia, tapintatosan és jól megfontoltan egy szót sem szólt. Nem is volt rá szükség. Sapienti sat. Szavai enélkül is párhuzamra ingereltek. Majd így szőtte tovább a gondolatsort, általános igazsággá emelve tézisét: „Ellensége vagyok (ti. az antiszemitizmusnak) mint magyar (is), mert mi magyarok 6 500 000-en vagyunk az országban — kisebbségben —; 10 millió nem-magyar áll velünk szemközt, s e 10 millió nem-magyar közül egyedül izraelita az, ki magyar lenni akar". Hiszen nézzék meg azokat, akik itt laknak, „vájjon nem magyaroknak nevezik magukat? Kívánnak-e egyebet, mint azt, hogy fogadják őket testvérekül, engedjék, hogy magyarok lehessenek, hogy e hazát szeressék? És ezt a hazaszeretetet akarják az antiszemiták kiirtani. Valóban, ez a hazafiatlansággal határos". Az egészséges asszimiláció híveként ismert Jókai (gondoljunk Az új földesúrrá) csalódva a More patrioban ajánlott, általános népoktatásra építő módszerben, tehát nemcsak morálfilozófiai indíttatásból, hanem elsőrendű államérdekből is a szabadság elvének következetes érvényesítése mellett kardoskodott. Ennek szellemében verte vissza pártjára, a Szabadelvű Pártra szórt rágalmakat, és tiltakozott az ellen a vád ellen, miszerint filoszemita magatartásával a párt maga ad tápot a nemzetellenes megmozdulásokra. Rávilágított a propaganda agyafúrtságára, arra a kegyetlen circulus vitiosusra, arra a monoton körben forgó, logikailag hibás okoskodásra, amellyel az ellenzék él, és félrevezeti „leginkább szegényekből álló" párttagságát. Amikor például a nép „koldusszegénységéről" beszélnek — intette hallgatóságát Jókai — valójában ők maguk „trágyázzák a talajt és vetik el a magvat", hogy később a pártérdeket szolgálva