Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
völgyi— Ankerschmidt nász regénye után olyat írnia, amelyben az ifjú nemzedék „kihívja a végzetet önmaga ellen az apák tilalma ellenére is?" Bizonyos, hogy nem a nemesi társadalom elkerülhetetlen bukását sajnálta Jókai. Nem annak a dicsőségéhez akart fenséges gyászzenét írni, hisz azt már a középnemesség tömegei is elavult formának érezték. Az ő eszméje az egészséges nemzeti egység volt, amelyhez biztató, felemelő példát „a szabadságharc nagy szülötte, az önálló nemzeti hadsereg" adott (Sőtér.) Láttuk, megnyugvással töltötte el, hogy „nem a magyarok, hanem az urak ellen volt az oláh lázadás emelve". Rendezni akarta kapcsolatainkat mindegyik nemzetiségünkkel. A románokon kívül különösen a horvátokhoz fűzték erős baráti érzések. Ennélfogva Baradlay Kazimír baljós jövendölésével: „Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecesül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk!" — nem sokat törődött. Elhagyta a neve végéről a nemesi eredetet igazoló y-t is. Jókai az „álmodozó rajongók" közé tartozott kezdettől fogva, ki sohasem bánta meg, hogy az élcsapatban foglalt helyet. Mindvégig hű maradt „lázálmához". Nem félt „az idegen test kór párázatától", a demokratikus eszmék térhódításától. A szálláscsinálójuk volt. A kortárs magyar sajtóban az önálló nemzeti hadsereg érdekében folytatott politikai agitációval egy időben keletkezett nagy regény: A kőszívű ember fiai végül is úgy vált a hazaszeretet gyönyörű tablójává, hogy miközben írója fejet hajtott a páratlan hősi tettek igéző szépsége előtt, egyben figyelmeztetett is. Paradox vallomása egyrészt a magyar történelem legdicsőbb tettévé, valóságos isteni színjátékká magasztosította a 48-as forradalmat és a szabadságharcot (nem volt szerénytelen vállalkozás ez 1869-ben sem!), másrészt óva intett: nem szabad tovább szítani a Bécs elleni felkelés tüzét. Nincs értelme a felesleges véráldozatnak. Ezt Baradlay Jenő bátyjához, Ödönhöz írt megrázó búcsúlevele fejezi ki a legkategorikusabban. Ekként vonja le a gigászi harc tanulságait és határozza meg az életben maradók kötelességét: „Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, amik most a fejünkre szakadtak. A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni elébb vagy utóbb. A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, amerre nem kell a hajót kormányozni." Jóllehet a veszélyes „sziklákra" Jókai a regény egyik legmarkánsabb képével figyelmeztetett, és az intő szót: a hogyan tovább gondolatát a magát bátor önmérséklettel feláldozó legkisebb testvérrel fogalmaztatta meg, intelmét az olvasók alig hallották meg. Ne csodálkozzunk rajta. Elaltatták éberségét azok a szívbemarkoló jelenetek, amelyeket az önerejének nagyságára és nagyszerűségére ráeszmélő nemzeti hadsereg optimista hite, határt nem ismerő lelkesedése és veszélyben is találékony helytállása táplált és keltett benne. Kevés volt az ellenpólus? Nem. Az író sokszínű cselekménybonyolításából: „a felemelő és megnevettető részletek, a freskószerű csataképek és életképszerű jelenetek" egymást váltó sorából, „a csupa élénk színfolt — csupa ragyogó fény" egymást dúsító és erősítő sokféleségéből fakad ez. Azaz Jókai valóságból táplálkozó „lírai pátosza" tudatosan akarta így. Szükség is volt reá. A nemzeti öntudat 261
