Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

szépségét hirdető és bizonyító vallomásos múltidézés nem tévesztette el hatását 1869-ben — az idegen tőkével meginduló magyar kapitalizálódás kezdeti szakaszában. * * * Jókai közéletisége hamar elkezdődött. Az a lobogó hitű, lázasan tenni vágyó időszak avatta alig 23 évesen politikussá, amelyben dr. Lengyel Ernő megállapítása szerint nem az emberek sodródtak a politikába, hanem a politika sodródott az emberek lelkéig. Valóban. „Irodalom és művészet, kenyér és család, jelen és jövő, dicsőség és bujcás, élet és halál, jog és kötelesség" — minden tőle függött. Mély és időtálló volt ez a viszony. Az író haláláig tartott. Nem becsülte pedig túl sokra a politikai sikereket, mégsem volt ereje ahhoz, hogy lemondjon róla. Kossuth szellemében írt, fiatalosan lelkesedő első cikkeinek-felszólalásainak szokatlan hangvétele, dúsan áradó színpompás nyelvezete és gazdag képisége sokakban keltette talán azt az érzést, mintha csak „szerelmes leveleket írna a szabadsághoz" (Gyulai Pál), nem telt bele azonban egy év, máris megkeményedett a hangja, és így figyelmeztette Bécset — miközben a márciusi vívmányok védelmére is kelt: „Mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét... Mi a harcot nem kezdtük, mi megtámadott jogainkat védeni fogtunk fegyvert. És mihelyt azok biztosítva leendenek, megszűntünk áldozni a nemzet vérét". Ugyanekkor a politikai élet erkölcsi tisztaságának a védelmében — nem látva tisztán az ügy politikai hátterét — megalkuvás nélküli harcot kezdett Kossuth egyik legradikálisabb híve és barátja, a „gyémántos miniszter" Madarász László ellen, és azt távozásra kényszerítette. Mégse lett belőle politikai vezér. Nem lett generálisa egyetlen pártnak sem. Nem is vágyott irányító szerepre, ott volt bár minden fontos eseménynél, minden jelentős társadalmi-politikai megmozduláson, úgyis mint parlamenti képviselő, úgyis mint a korszak legnépszerűbb laptulajdonos-publicistája. Kötelességtudó katona maradt csak, aki a „Tiszapártban elért „tiszti" rangját mindenekelőtt regényírói sikerének (kis részben talán az ún. történelmi tarokkpartiról szállongó legendának is) köszönhette. Vezéri szerepre megértő humanizmusa és engedékeny szelíd természete miatt különben sem volt alkalmas. „Én minden, az enyémmel bármennyire ellenkező elvet nagyon tisztelek, egynek — a vallási türelmetlenségnek a kivételével" — jellemezte találóan önmagát egyik beszédében. (Látni fogjuk majd, orosházi kortesbeszédében is bizonyságot tett erről). Ennyire joviális, ennyire belátó pedig egyetlen pártvezér sem lehetett a századvég Magyarországában. Mégsem volt elvtelen mameluk, bár sokan vádolták következetlenséggel, és igyekeztek csorbát ejteni emberi és politikusi tekintélyén. Elveit bátran hangoztatta, s azok mellett — ha úgy kívánta a helyzet — hitet is tett. 1867-ben sem fordult például a száműzött Kossuth ellen; nem volt hajlandó leközölni lapjában, a Honban Görgey Artúr fullánkos cikkét, bátran vállalta inkább testvére: Görgey István éles támadását. Azt a vádat, hogy „romantikus korrajzában" fenntartani igyekszik azt a „homályt a nagyközönség felfogásában, amelyet Kossuth Lajos szőtt és borított a történtekre". Más alkalommal így harcolt a 48-ban 262